Búralakók

1.fejezet

A nap épp kezdett a horizont alá bukni, mikor felértünk a Nagy Dombra. Tamara természetesen szerette volna megörökíteni ezt a pillanatot. Nagyon jó érzéke volt a fotózáshoz, legalább is mióta ismerem mindig kamera volt a kezében. Bár róla sajnos sosem lehet képet készíteni. A sötét barna, szinte feketére hasonlító, lágyan hullámzó haja. A szeme, mely világosabb, mint az ég kéke. A pisze orra, a mosolygó ajkai vagy az apró fülecskéi. Külön-külön is csodálatosak, de összképileg lélegzetelállítóak.
-Ideje volna mennünk!-zökkentettem ki mély koncentrációjából Tamara-t.
-Nyugalom, már megyek is.
Éppen a vasútállomásra tartottunk, ott volt a Búra határa. Már nem működik, hiszen a Búra kettévágta az egészet. Nagyon tetszik a hangulata a helynek, ezért is vettem rá Tamara-t, hogy csináljon itt rólam pár képet.
-Remélem tudod, hogy ilyenkor már nem lehetnénk a belvároson kívül-szólalt fel Tamara.
-Helyesbítenék. Te már nem lehetnél itt, én igen.
Ez a 18-as szabály: Minden 18 éven alulinak tilos a belvároson kívül tartózkodnia napnyugta és napkelte között. Tamara szerint azért, mert itt nincsenek kamerák telepítve. Szerintem csak túl sokat foglalkozik a Kör dolgaival, de érthető is, hiszen az apja is a Kör tagja. Ők a mi irányítóink, akik felügyelik Covered City működését. És Tamara elmélete szerint mindenről tudnak, rejtett mikrofonok és kamerák segítségével megfigyelnek. Pont mint abban a kémfilmben, amit apámmal néztünk pár hónapja. Csak ritkán van alkalmunk együtt lenni, mert a Víztisztítóban dolgozik, ami elég nehéz munka. Komoly szakértelmet és erőt igényel, amiből fakadóan csak kevesen képesek elvégezni ezt a munkát. Édesanyámat sosem ismertem. Születésem után meghalt, a sírja pedig valahol a Búrán kívül van. Annyit tudok róla, hogy Kate-nek hívták. Apa szerint nagyon hasonlítok rá a barna szemeimmel és vörös hajammal.
-Szóval csinálunk pár éjszakai képet vagy megvárjuk míg felkel a nap?-kérdeztem türelmetlenül Tamara-tól, miközben a síneket fotózta.
-Ne sürgess, vagy nem lesz semmilyen fotód!-förmedt rám, majd megdobott egy kaviccsal.
-Szóval ezt akarod? Akkor legyen!-ezzel felmarkoltam egy követ és lendítettem, de mellé dobtam.
-Szerencséd, hogy nem találtál el. Az gyermekbántalmazás lett volna-mivel még 3 napja van a 18 éves korig.
-Nincs bizonyíték, nincs bántalmazás-mondtam kajla vigyorral az arcomon.
-Igazad lehet. Na keressünk valami jó helyet a fotókhoz.
Találtunk egy padot kint a peronon, amely elég közel volt a Búrához, nagyjából 10 centire.
-Valami laza pózt vegyél fel
Ezaz! Most dőlj az üvegnek. Nagyon menő! De valami nem az igazi. Megvan, le tudnád törölni egy kicsit a port az üvegről? Mostmár sokkal jobb-miután készült vagy 40 kép rólam, úgy döntöttem megelékszem ennyivel.
-Na mostmár csináltál elég fotót. Mutasd őket!
-Rendben, gyere ide!
Némelyik kép nagyon is elnyerte a tetszésem. Tamara mindegyiknél megállt, és elmondta mi rajta a hiba. Fényerősség, árnyékok, fókusz. Ám az egyik képre nem mondott semmit, csak mereven bámulta.
-Ennyire nem lett azért rossz-ekkor ráközelített a képre. Pontosabban az üvegre a háttérben és rámutatott a fényképező kijelzőjére. Annyira remegett a keze, hogy kitakarta az egészet és nem láttam tőle semmit. Ekkor odavittem az üveg falhoz, hátha ott megtudja mutatni mi az, amitől még az élet is elszállt belőle.
-Ez a tiéd?-kérdezte elhaló hangon, miközben egy kéznyomra mutatott, amely a Búra túloldalán volt.