A Bátrak Háborúja

5.Fejezet

– Indulhatunk? – kérdeztem türelmetlenül.

– Jah. – Azráil leszedte magáról az utolsó láncszemet is.

A hely káoszba fulladt. Pár őr gyanakodva méregetett, amiért Azráillal mutatkozom, de senki sem állított meg. Senki sem tett megjegyzést. Miért?

– Félnek Monától. – Azráil hangja alig volt több suttogásnál, mintha a gondolataim közé furakodott volna.

Összeráncoltam a szemöldököm.

– Honnan tudod?

Ő csak elhúzta a száját.

– Hát persze... – döbbentem rá. – Te egy suttogó vagy.

A suttogók képesek a mások elméjébe férkőzni, irányítani őket, belemászni a bőrük alá.

– Nem csak. – Azráil tekintete elsötétült.

Összezavarodtam. Ha suttogó, miért tartották láncra verve? A suttogóknak nincs szükségük testi erőre. És mit értett azon, hogy nem csak? A mi fajtánk nem rendelkezhet több képességgel – a testünk egyszerűen nem bírná el.

Azráil, ha olvasott is a gondolataimban, nem szólt semmit.

Kis idő múlva egy vaskapuba ütköztünk. Azráil megállt előtte.

– Ez az? – kérdeztem.
– Igen. – Hangja közömbös volt.
– Kösz. – odavágtam. – Lépj hátrébb.

Félmosoly villant az arcomon, miközben szembefordultam a nehéz ajtóval. Koncentrálnom kellett – az ajtó masszív volt, nem adta könnyen magát. De végül hatalmas robajjal kitéptem a helyéről, és az a mögöttem lévő falba csapódott.

Azráil elismerően biccentett, de nem szólt semmit.

Beléptünk. A teremben Maxine várt ránk, egy székben ülve, mosolyogva. Hosszú, derékig érő fekete haja csillogott, szürke, füstszínű szeme huncutul villant.

– Sokáig tartott. – A hangja kötekedő volt.

– Örülj, hogy egyáltalán eljöttem. – Pimaszul elvigyorodtam, majd a következő pillanatban egymás nyakába ugrottunk.

– Mozgásban kell maradnunk. – Azráil az ajtófélfát támasztotta, hangja tárgyilagos volt.

– Ő segített neked? – Max gyanakodva végigmérte Azráilt.

– Igen, miért? – néztem felé kérdőn.

– Mert ha akarta volna, már régen megszökhetett volna innen. Vagy egyedül szembeszállhatott volna az őrökkel. De még soha, senkiért nem mozdult. – Max fogai összecsattantak.

– De most segített nekem. És neked is fog. – Jelentőségteljes pillantást vetettem Azráilra. Ő csak bólintott.

Továbbindultunk. Folyosóról folyosóra haladtunk, hogy elérjük a termet, ahol a kocsim kulcsait tartják. Nem beszéltünk, nem pazaroltuk az időt. Sietnünk kellett.

Minden folyosó egyformának tűnt – egyes részeken egyetlen ajtó sem volt. De tudtam, hogy ki fogunk jutni. Max öt év után végre szabad lehet. És én megtalálhatom a szüleimet.

Max különleges képessége miatt látta mások félelmeit. Elég volt egy érintés, és az illető örökre a saját rémálmaiba zárva maradt.

– Állj! – Azráil megállt. – Három őr, fél perc múlva befordul erre a folyosóra.

– Harcolunk. – Max hangja alig volt több suttogásnál.

– Nem. – Fogaim között szűrtem ki a szót. Nem engedhettük meg magunknak a harcot – nem most. Nem szerezhettek információt rólunk.

– Tizenöt másodperc. – Azráil hangja nyugodt volt, de éreztem benne a feszültséget.

És akkor megláttam egy szinte láthatatlan ajtót, amelyet a falba ágyaztak.

– Ott! – mutattam rá.

Az ajtó zárva volt, de nem jelentett akadályt. Gyors mozdulattal kinyitottam, és beléptünk. Azráil utolsóként csukta be az ajtót, pont amikor az őrök befordultak.

– Ez közel volt. – Max kifújta a levegőt.

Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a helyiséget.

Egy lány lógott a kezeinél felfüggesztve. Csak a lábujjai érték a padlót. A bőre és haja vakítóan fehér volt, ruhája és körülötte a padló alvadt vérrel szennyezett. A szaga elviselhetetlen volt. A csontjai kitüremkedtek a bőre alól – borzalmasan sovány volt.

Nagyot nyeltem.

– Félsz? – Azráil közel hajolt hozzám.
– Nem. – Horkantam fel. Nem vallhattam be, hogy egy kicsit mégis.
– Ez új. – Max összeráncolta a szemöldökét, majd a lányhoz lépett.
– Légy óvatos. – A hangom alig volt több leheletnél.
– Ugyan. Szerintem rég halott. – vont vállat.
– Mit értesz azon, hogy "ez új"? – elszakítottam a tekintetem a lánytól.

– Itt kísérleteznek gyerekeken. Keverik a génjeiket, a DNS-üket. – Max hangja színtelen volt, tekintete üres. – Csak az igazán erőseken kísérleteznek. A többség belehal.

– Veled is...? – Félve kérdeztem.
– Nem. – Max rám se nézett. – De vele igen. – Bólintott Azráil felé.

Már szólásra nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de Azráil megelőzött.
– Nem kell. – Hangja, akár egy kés, a mellkasomba vágott.

A lány hirtelen megnyikordult, majd felüvöltött. És valahogy sikerült megragadnia Max haját.
– Nem úgy volt, hogy halott? – Az első kérdés, ami átfutott az agyamon.

– Nem tudok beférkőzni a tudatába. – Azráil hangja változatlanul nyugodt maradt.

– Én sem. – morogta Max, de az arcából kezdett kifutni a vér.
A lány sikoltozott. Az idegeimre ment.
– Hallgass el. – Szorítottam össze a fogaim, és a szája alsó és felső ajkát összetapasztottam.

Azonnal csend lett,lassan odasétaltam hozzá,és akkor a lány hirtelen kificamította a csuklóját, kiszabadult a láncokból – és pofán vágott.

– Kis rohadék. – Töröltem meg a szám.