Egy vírus, gyerekek, túlélés. Ezek mellet belefér még egy veszélyes románc?
Kira nem volt csak 12 éves mikor megbetegedd, a szüleinek döntenie kellet. Behódolnak a kormánynak , vagy megmentik a gyermekük életet.
A könyv egy részét a Sötét elmé...
A bűntudatot mélyre temetve hajtottam tovább. Az éjszakai táj sötét foltokként suhant el mellettem, mintha maga is el akarta volna kerülni a jelenlétemet. Pirkadatra egy elhagyatottnak tűnő külvárosba értem, alig négy kilométerre a tábortól. A rozoga házak és omladozó tömbházak kísértetiesen meredtek az égre, mintha egy halott világ utolsó maradványai lennének.
Egy félreeső utcába kanyarodtam, és nagy nehezen leparkoltam. A csomagtartóból előhúztam a garázsban használt ponyvát, majd gondosan ráterítettem a kocsira. Csak két óra alvásra volt szükségem. Bezártam az ajtókat, és hagytam, hogy az álom magába rántson.
A nap már magasan járt, amikor felébredtem.
– A francba… – dörzsöltem meg a szemem. Legalább négy órával tovább aludtam, mint terveztem.
Gyorsan kiszálltam, lerántottam a ponyvát, de mielőtt bármi mást tehettem volna, nesz ütötte meg a fülem az egyik elhagyott kocsi mögül. Az erőm azonnal feléledt, szinte feszítette a bőrömet, ösztönösen követelve, hogy szabadjára engedjem. Mély levegőt vettem, próbáltam kontroll alatt tartani minden porcikámat.
A hang forrása a kocsi alatt mozgott. Valami kúszva közeledett, közben fuldokló, torz hangot hallatott – valahol a sikoly és a nevetés között. Az ösztöneim azonnal támadásra sarkalltak, de aztán megláttam. Egy gyerek volt.
– Minden rendben? – kérdeztem, nyugodtságot erőltetve a hangomra.
A haja foltokban hiányzott, a bőre fakó és beteges volt.
– Segíts… – nyögte rekedt, természetellenes hangon. Ahogy rám nézett, a gyomrom görcsbe rándult. A szeme éjfekete volt, szája két szélét durván bevarrták.
A következő pillanatban sikoltani kezdett.
Az adrenalin vadul száguldott az ereimben, az elmém villámgyorsan számolt a lehetőségekkel. Az erőm feszítette a bőrömet, készen állt a támadásra – aztán lövés dördült.
A sikoly egyik pillanatról a másikra elhalt, mintha valaki egyszerűen kihúzta volna a rádió zsinórját.
– Megvan! – kiáltotta egy férfi.
Megkerültem a kocsit és leguggoltam a kerék mögé.
– Gyújtsátok fel – hangzott egy határozott parancs.
A pánik végigkúszott a gerincemen. Ha megtalálnak, a hajam és a szemem elárul.
– Volt ott még valaki – jegyezte meg az egyik katona.
Egy férfi megkerülte a kocsit. Összekuporodtam, igyekeztem halálra rémült, remegő lánynak tűnni. – Ki vagy? Állj fel! – szólt rám ridegen. – Lil… – hazudtam, és lassan, reszketve feltápászkodtam, kerülve a tekintetét. – Hogy kerültél ide? – folytatta gyanakodva. – Eltévedtem… – suttogtam összerezzenve. Horkantva fújtatott, aztán hirtelen nyomást éreztem a tarkómon. A világ elsötétedett.
Távoli hangok szűrődtek be a tudatomba.
– Hol találtátok?
– Lucyt üldöztük, ez meg ott kuporgott egy kocsi mögött.
A hideg padlón feküdtem. Kezeim hátra bilincselve. Az erőm… Az erőm nem válaszolt. Hiába próbáltam elérni, semmi.
– Kapott injekciót? – kérdezte egy mély, határozott hang. – Igen, de nem mutatott Z-típusú rezgéseket. Megfeszültem, próbáltam nem elárulni, hogy már ébren vagyok. – Átkutattátok? – Igen, csak egy kocsikulcs volt nála. A H13-as terembe vittük. – Jól van. Tizenöt perc múlva gyűlés. Ezt is hozzátok, és kapjon az R99-es is injekciót.
Felemeltem a fejem. Az egyik katona belém rúgott, majd durván a hajamnál fogva talpra rántott. Élesen beszívva a levegőt próbáltam uralkodni magamon. Az erőm végre reagált – perzselte a testemet, ösztönösen követelve, hogy használjam. De türtőztettem magam.
– Vigyétek – utasította őket a férfi, aki árnyékban állt. Bár az arcát nem láttam, mégis vigyorogva néztem az irányába.
A folyosók szürke labirintusnak tűntek, mindegyik ajtó egyforma volt. A levegőt áporodott, piszkos szag töltötte meg. Egy újabb katona csatlakozott hozzánk, kezében injekciókkal.
Ahogy egy ráccsal elzárt részhez értünk, minden idegszálam megfeszült. Menekülni akartam. A katonák egy pillanatra megtorpantak, mintha ők is éreznék.
A cella előtt megálltunk.
Odabent egy fiú volt, kikötözve. Kezei szélesen széttárva, csuklói fémgyűrűkbe szorítva. Nyakörv a torkán, lánc vezetett belőle a padlóba.
A levegőt vibrálta az agresszió, a vérszomj. A fiúból áradt a nyers, pusztító energia.
Felnézett.
A szeme aranybarna volt, a félhomályban szinte világított. Magas, szálkás testalkata tökéletes ellentéte volt a fogságának. És pokolian vonzó volt.
– Na, itt a napi adagod, te féreg – mordult rá a katona, aki az injekciókat hozta. – Nem is tudom, miért vagy még életben.
A fiú elmosolyodott. Lassan, szándékosan megrántotta a jobb kezét.
A lánc megfeszült. A falba vert csavarok egyenként pattantak ki a helyükről.
A katonák elsápadtak.
Kapkodni kezdtek.
Ki a fene ez a srác?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
