A Bátrak Háborúja

3.Fejezet

– Igyekezz! – sürgette az egyik őr a másikat. Milyen erős lehet? Tudni akartam.

Az őr kinyitotta a srác cellájának ajtaját, majd előhúzott egy hatalmas injekciós tűt, amelyben neonpiros folyadék örvénylett.

– Fecskendezd már be! – kiabálta a mellettem álló őr.

A tűt tartó férfi lábára fókuszáltam, és a cipő talpát a padlóhoz szegeztem a tűvel együtt. A cellában lévő srác oldalra pillantott, majd elmosolyodott.

– Nem tudom mozgatni a lábam! – sikoltott a tűs őr.

– Ez te voltál, te kis kurva? – morogta az egyenruhás, aki mellettem állt, és arcon csapott. A szám felhasadt, a vér fémes ízét éreztem a számban.

– Attól, hogy megütöttél, a társad még ugyanúgy nem tud mozogni – jegyeztem meg nyugodtan, miközben észrevettem a kamerát, amely egyenesen minket figyelt.

A férfi kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségemet, megragadta a hajamat, és a falhoz vágta a fejem. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A fájdalom lüktető hullámokban áradt szét bennem. A padlóra szegeztem a tekintetemet, nehogy elájuljak. Láttam, ahogy a vér lassan lecsöppen a szürke kőre. Aztán valami nagy reccsenéssel eltört.

Lassan felemeltem a fejem. A srác volt az. A jobb keze kiszabadult, és engem figyelt. Hiba volt. Ahogy megláttam a saját véremet, elengedtem az összpontosítást. Az őr ezt kihasználva belemélyesztette a tűt a srác karjába. Nem rezzent meg, de a piros folyadék felizzott a bőre alatt, és az izzás lassan szétterjedt a testén. A szeme még mindig rajtam volt.

A mellettem álló őr odasétált a cella elé, és előrántott egy botot az övéből. A fémes szerkezet sisteregni kezdett – árammal volt feltöltve. Gondolkodás nélkül a srác bordái közé nyomta.

– Még egy ilyen, és végzek veled, te kis szaros! – fröcsögte.

Élesen beszívtam a levegőt, és felálltam. Szédültem egy pillanatig, aztán a fájdalom elhalványult. Gyorsan gyógyulunk.

– Fogd a patkányt, és menjünk! – mordult az őr. – A ribancot én hozom.

Kirángatta a fiút a cellából, és elindultunk.

**

Szürke, bűzös folyosókon vezettek át minket, céltalanul kanyarogva. Az őr néha csak úgy kedvtelésből beletépett a hajamba, de én csak összeszorítottam az állkapcsomat, és nem adtam ki egy hangot sem.

Végül egy hatalmas, díszterem-szerű helyiségbe érkeztünk. Rengeteg gyerek és tinédzser állt egymás mellett lehajtott fejjel. A tekintetem Maxien éjfekete haját kutatta a tömegben. Ágaskodtam, az ajkamat rágcsáltam.

– Jobb, ha nyugton maradsz – lehelte a mellettem álló srác. Hangja mély és rekedt volt, szinte kellemes. Csak egy futó pillantást vetettem rá, de figyelmeztetően.

– Hé! – Az őr ismét a hajamba markolt. – Maradj nyugton, te kis ringyó!

A tömeget pásztáztam. Rengeteg gyerek. Rengeteg fiatal. Aztán megláttam. Hosszú, ápolt, éjfekete haj. Nem volt feltűnően magas, de alacsony sem. Jól nézett ki, és sugárzott belőle az erő.

Aztán megfordult. Tekintetünk találkozott. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Olyan megkönnyebbülés volt, hogy megremegtek a lábaim. Maxien arcán meglepettség, kétségbeesés és rosszallás suhant át. Rákacsintottam. Ő csak előre fordult.

– El akarunk tűnni innen – suttogtam alig hallhatóan. Féltem, hogy az őrök meghallják.

A srác nem válaszolt. Csak maga elé meredt, arca kifejezéstelen maradt.

– Velünk akarsz jönni? – kérdeztem halkan.

– Te ribanc, mit motyogsz?! – az őr megragadta a hajamat. – Kár, hogy nem korábban jöttél, amikor még szabad voltál… – Nem fejezte be a mondatot. Ehelyett a csípőjét nekem nyomta.

A szégyen és a düh elemi erővel söpört végig rajtam.

A srác lassan felemelte a fejét. Villogó aranybarna szemét az őrre szegezte. A férfi arca lilulni kezdett, majd egy pillanattal később visszanyerte a színét. Az őr elengedte a hajam és hátralépett.

Olyan volt, mintha valaki parancsot adott volna neki.