A Bátrak Háborúja

6.Fejezet

Nem hagytam, hogy visszategye a kezét a láncba. Az ujjai hegyétől kezdve vonzottam a mögötte lévő fal felé. A lány mozdulni sem tudott.

Ahogyan Monánál tettem, most is az összes erőmet a mutatóujjamba sűrítettem, de mielőtt bármit tehettem volna, Azrail megszólalt:
– Nem fog működni – vont vállat.
– Miért? – pillantottam rá, de aztán magamtól is rájöttem. Mivel sem Max, sem Azrail nem tudott hatni rá, lehet, hogy nekem sem menne.
– Szedd már szét! – fújtatott Max. – Ez egy zombi! – csikorgatta a fogát.
– Jó, megoldom – sóhajtottam.

A lány szabad kezét erősebben vonzottam a falhoz, míg a másikra éppen csak annyi erőt fejtettem ki, hogy ne tudjon szabadulni. Először mindkét karját akartam leszakítani, de végül meggondoltam magam. Inkább addig feszítettem hátra a karját, amíg kénytelen volt elengedni Max haját.

– Azrail, lennél szíves? – mordult a srácra az én drága barátnőm.
– Végzel vele? – kérdezte Azrail felvont szemöldökkel.
– Muszáj? – fordultam teljesen felé, bár a vonzást nem hagytam abba.
– Ha nem akarod, nem – vont vállat semleges arckifejezéssel, majd egyszerűen odasétált a lányhoz, és egyetlen mozdulattal – mintha csak kardot döfne – benyúlt a mellkasába, majd kiszakította a szívét. A szerv még dobbant egyet, aztán megállt.

Ahogy felfogtam a látottakat, elhánytam magam. Max pedig teátrálisan mosolygott.

– Nemcsak suttogó vagy, hanem emberfeletti erőd és gyorsaságod is van. Ráadásul rohadt gyorsan gyógyulsz, gyorsabban, mint bárki más. Ezért mondtam, hogy egyedül is lenne esélyed megszökni. De te köszönted szépen, és jól elvoltál – tette csípőre a kezét Max.
– Eddig – villantottam rá egy csibészes mosolyt.

Ekkor a folyosó túloldaláról egy hang szólt:
– Hallottátok ezt?

A vér is meghűlt bennem, amikor meghallottam a katona hangját.

– Áh, ez csak Loli – magyarázta valaki.
– Loli?
– Egy kísérleti alany. Nem tudom, a feletteseink miért tartják életben.
– Nem kéne megnézni? – kérdezte egy másik hang, közelebbről.
– Nem. Szokott ilyet csinálni, de ilyenkor jobb, ha nem mész be hozzá – szólt egy harmadik hang.
– Miért?
– Látszik, hogy újonc vagy még – röhögtek. – Mert… Te meg ki a franc vagy?! – kiáltotta el magát az egyik katona.

Kíváncsi voltam, mi történik. Lassan, hangtalanul az ajtóhoz léptem, és résnyire kinyitottam. Egy magas, szálkás srác állt a három őrrel szemben, mellette egy derekáig érő kislánnyal. A fiú nem lehetett több 17-nél, a lány pedig 10-nél.

– A szökött rab – szólalt meg a srác.

Mikor az őrök előrántották a fegyvereiket, a fiú térdre rogyott, és a padlóra tette mindkét kezét. A folyosót elektromosság töltötte be, az égők egyenként robbantak szét, szikrák pattantak le a srác kezéről. Az őrök felkiáltottak, majd vér folyt a fülükből és a szemükből, végül holtan estek össze.

Azrail morgott mögöttem. Tudtam, hogy sejti, mit akarok. Kiléptem a szobából, és egy egyszerű mozdulattal a falhoz vonzottam a srácot, aki felnyögött, amikor becsapódott.

– Nixon? – szólalt meg a kislány.
– Ki vagy te? – hörögte a srác.
– Senki – válaszoltam pimaszul, majd hirtelen a kislány arca elé vágtam a kezemet. Meg sem rezzent.
– Ne próbálkozz – szólt Max mögülem. – Vak – lehelte.
– Aham – engedtem le a kezem.
– A nevem Ruth – szólt szelíden a kislány.
– Az enyém Kira – guggoltam le elé.
– Kérlek, ne bántsd Nixont – hajtotta le a fejét.
– Mit csináltok? Miért akartok megszökni? Nixon, te teljesen megőrültél? – akadt ki Max.
– Hallottuk, hogy behoztak valakit, aki erős. Valakit, aki még Azrailt is rá tudta venni, hogy segítsen. Láttuk, ahogy mindenki előtt szembeszállt Vele – nyögte Nixon.

Lazítottam a vonzáson.

– Igen, én volnék – engedtem el Nixont.
– Semmivel ne próbálkozz – szólt Azrail az ajtófélfának támaszkodva, rekedt, fenyegető hangon.
– Hadd menjünk veletek – kezdte Nixon kétségbeesetten.

Hezitáltam. Az igaz, hogy az elmúlt öt évben a képességeim megismerésével töltöttem az időt, de közel sem voltam olyan erős.

– Azt csak hiszed – válaszolt Azrail a fejemben kavargó gondolatokra.
– Szállj ki a fejemből – mordultam rá. – Ti amúgy ismeritek egymást?
– Nagyjából, igen – válaszolta Ruth.

Nixon ajkába harapott.

– Nincs sok időnk. Beindítják a Cerberus hadműveletet, és akkor mind itt döglünk meg – közölte sötéten.
– Amíg én itt vagyok, nem – mondtam határozottan, és egy pillanatra még én is elhittem.

Max azonban nem hagyta annyiban.

– Mégis hogy akarod ezt csinálni, nagyokos? Még egy rohadt tervet sem eszeltél ki, mielőtt idejöttél!
– Csend! – pillantottam rá. – Azrail, kell lennie egy irányítóteremnek, ahol a kamerákat figyelik. Őrszoba vagy ilyesmi.
– Két szinttel fölöttünk van – bólintott.
– Mikor van őrváltás?
– Hajnali négykor – válaszolta Ruth.

– Akkor elmondom a tervet. Felmegyünk az őrszobába, és ott meghúzzuk magunkat a váltásig. Valaki közben elmegy az értékmegőrzőhöz a kocsim kulcsaiért és minden hasznos cuccért.

– Tele van buktatóval – szólt Max színtelen hangon.
– Ne legyél már ilyen pesszimista – morogtam.
– Csak realista vagyok – vont vállat.

Ekkor Nixon bizonytalanul megszólalt:

– Van egy lány… egy szinttel feljebb. K-ki tudnád hozni?

Válaszra nyitottam a szám, amikor hangos sziréna töltötte be a folyosókat.
- Tízenhárom szökött fattyú kószál valahol az épületben,ha nem találják meg őket egy órán belül elinditom a Cerberus programot.

- Mozgás- indultam a lépcső felé mikor Nixon megragadta a kezem.
- Engedd el,vagy letépem a karod a helyéről.- Azrail olyan gyorsan mozgott,hogy nem is láttam mikor került Nixon mögé. A fiú azonnal elengedett.
- Kérlek. - nézett rám reménnykedve. Úgy éreztem nem mondhatok nemet,ők itt mind számítottak rám, nem akartam cserben hagyni őket.

- A francba, de ha útban lessz megöllek- fenyegettem meg,viszont én magam sem gondoltam komolyan.
- Gyerünk,mozgás.- adtam ki újra a parancsot. Mire mind az öten elindultunk fel az emeletre.