Moonlight (MANUEL ff)

Moonlight🌕 XIV.

-Szeretlek!-mondta ki
-Kicsit nem hamarkodtad el...szerintem ezt hamar kimondtad-modtam de a mosolyom a fülemig ért,annyira boldog voltam.
-Ilyenkor nem azt kellene mondanod,hogy ,,Én is"?-nevetett
-De nem mondom!-nyújottam ki nyelvem majd kibújtam karjai közül és beszaladtam a lakásba.Utánam futott és elkapta a derekam majd magával húzva dőlt le a kanapéra.
-Szóval mond csak utánam!-mondta Manu-Szeretlek!-próbált szóra bírni
-Tudom,hogy szeretsz Manu nem kell mindig mondogasd!-próbáltam lemászni róla,de nem jött össze.
-Addig nem szálsz le amíg,nem mondod,hogy szeretsz!-közölte velem majd erősebben kezdett szorítani
-Manu...kérlek engedj el,megfolytassz!-erre egy kicsit engedett a szorításából de nem annyira,hogy elmenekülhessek.
-Na akkor mond,hogy szeretsz!-mondta,mosolya füléig ért és szemei csillogtak
-Manu...én nem akarom elhamarkodni,hogy aztán majd megbánjam!-száltam mosmárt tényleg le róla
-Tehát nem bízol bennem!?-nézett mélyen szemeimbe és az előbbi csillogás eltűnt szemeiből.
-Manu,ezek után ki bízna benned?-kérdeztem
-Dehát mit csináltam?-kérdezte meg megint
-Manu...nem tudom!Érted??Fogalmam sincs de úgyéreztem,hogy haragudnom kell rád!Elkerültelek,ahogy csak tudtalak!-mondtam
-És egyáltalán nem hiányoztam az életedből?-kérdezte és pimasz mosolyra húzta száját
-Ha még egyszer így mosolyogsz én kiugrom az erkélyről!-mondtam de elröhögtem magam.
-Most mért?Szerintem tök jó!Nézd...-és megint úgy mosolygott.Azzal megindultam az erkély fele.Ahogy kiléptem az erkély ajtaján Manu a derekamtól elkapva szorított magához.
-Soha nem engedném,hogy leugorj!-ölelt meg
-Ki mondta,hogy le is fogok?Csak viccelődtem-nevettem el magam-Viszont én álmos vagyok...-mondtam utalva arra,hogy be kellene menni mert késő van.
-Jó...-mondta
-Manu én álmos vagyok...megyek és lefekszek-kibújtam karjai szoritásából,majd az erkély ajtaján léptem be
-Minden ilyen jó pillanatot el kell roncs?-jött utánam nevetve
-Tulajdonképpen..jó látni,ahogy tepersz,szóval teperj még egy kicsit aztán meglássuk majd mi lesz!-nevetve léptem be a szobám ajtaján
-Te lány.Maga vagy az ördög!-még mindig követett.
-Nem mondod?Képzeld tudom-ketten röhögtünk a szobám közepén.Manu közelebb lépett és száját számra helyezte.Forró és érzelmes csókot adott.Annyira jó érzés,hogy most itt van ennyi idő után.Itt van és ölel,csókol.És az,hogy szeret az kimomdhatatlanul jó érzés.Bár még most sem bízom annyira mégsem tudok már rá haragudni.Kell nekem ez a fiú.Kell a legjobb barátom,hogy mindenki előtt a pasimnak szólíthassam és nem azért mert ő Manuel,hanem,mert ő Gödöllei Emanuel.Az én Gödöllei Emanuelem.Azt hiszem még jobban szeretem,mint ezelőtt.Hiányzott,baszottul hiányzott az életemből s,hogy most itt van,eszméletlenül boldog vagyok.
Bebújtunk az ágyba,Manu mellkasára helyeztem fejem és hallgattam a szívverését.Amely egyenletesen és szépen dobogott.
-Hiányoztál...-mondtam ki semmi kérdés és ok nélkül,csak akartam vele tudatni ezt a tényt.
-Te is nekem...Tücsök!-nevette el magát.Én meg furán néztem fel rá
-Hé azóta öregebb lettem egy évvel!-löktem meg egy kicsit a fejét
-Ne öregedj hamar meg,mert azt szeretném,hogy egy gyönyörű barátnőm lenne.Akit Tóth Rebekának hívnak-mondta ki.Meglepett mégis melegséggel öntött el.
-Te tényleg szeretnéd ezt?-kérdeztem
-Mit?-kérdezett vissza
-Hát ami most van köztünk meg...-feleltem
-Mért?Most mivan köztünk?-kérdezett megint megvillantva elbüvölő mosolyát amitől minden lány kifekszene.Lazán meglöktem válaszul.-Beka én szeretlek ez már elmondtam.Ha kell elmondom még 11-szer ha kell.Nekem te kellessz senki más...én komolyan úgy érzem,hogy te lehetnél majd a feleségem.-mondta majd lassn fölémhajolt és gyengéden mégis érzelmesen csókolt meg.
-Manu...-szólítottam meg-...

Sziasztok!Nagyon pocsékul érzem most magam,hogy ennyire rég óta nem posztoltam új részt.Nagyon lefoglalt voltam.Sajnálom😇❤⚡