Veled vagyok! (18+)

9. Fejezet

Hermione

A Roxfort expresszhez érve azonnal felszálltam a vonatra és már mentem is hátra, ahol az iskolaelsők és a prefektusok találkoznak. A vagonban már ott állt Draco.

- Szia – köszöntem rá félve, a gyomromban ezer pillangó kezdett csapkodni.

- Szia Hermione – nézet rám, olyan elgyötört tekintettel, hogy majdnem megszakadt a szívem. Oda mentem hozzá és átöleltem.

- Nagyon hiányzol – mondtam bele a mellkasába elfojtottan, miközben elkezdtek folyni a könnyeim.

- Ne, sírj – törölte le könnyeimet az arcomról. Abban a pillanatban lépet be Zambini

- Sziasztok! Mindjárt jönnek a többiek is, talán elengedhetnétek egymást. Hermione te meg töröld meg a szemeidet, még azt hiszik, hogy mi átkoztunk meg – mikor nem mozdultunk, ránk üvöltött - Hallottátok, amit mondtam! Szedjétek már össze magatokat! – Erre már szétrebbentünk, én meg rendbe szedtem magam – Hát, ez szép a két iskolaelső, két hülye egy pár – zsörtölődőt még egy kicsit. Mire a többiek megjöttek, csak két sápadt iskolaelsőt és egy zsémbes prefektust láttak. Dracora néztem ő megrázta a fejét így én kezdtem bele.

Mire az eligazítás végére értem és minden kérdést megválaszoltam, a háromnegyed utat megtettük. Draco csak a végén szólalt meg

- Amit Ms Granger elmondott, azzal én is egyetértek – azzal Zambinivel kimentek, hátra se nézve.

- Hermione! Gyere, menjünk már! Éhen halok, annyit dumáltál – invitált kedvesen Ron.

- Menjünk! Sziasztok, köszöntem el, még az ott lévőktől. A kupéba érve sem volt jobb, bár Ginny igen csak felvidított, amikor elmesélte, hogy hogyan küldött rémdenevér ártást az egyik fiúra, aki piszkálta. Harry viszont nem szállt le a Malfoy halálfaló lett témáról egy idő után felpattantam és kiviharzottam a kupéból, az út további részét Ginnyvel és Lunával tettem meg.

A nagyterembe már vége volt a beavatási ceremóniának mikkor Harry visszaért, csupa vér volt.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva – miközben a pálcámat elővettem és megtisztítottam az arcát.

- Köszönöm! Később majd elmesélem. – suttogta Harry

Vacsora után a klubhelyiségben beszámolt róla, hogy Draco (milyen meglepő) halálfaló lett és ő verte meg fent a vonaton. Nem tudtam mit mondani, csak álltam magam elé bámulva, és próbáltam feldolgozni, amit Harry mondott. Üresnek éreztem magam, sajnáltam a barátomat és sajnáltam a szerelmemet. Szerencsére Ginny szakított ki ebből az állapotomból és rángatott fel a hálószobába. Mellém feküdt az ágyba és végig simogatta a hajam, de már nem tudtam sírni, meghalt bennem valami, érzéketlen lettem. A következő hónapokra nem nagyon emlékszem, árnyéka lettem önmagamnak, felkeltem, ettem, tanultam, ettem, tanultam aludtam. Egyedül bájitaltanóra volt más, Draco is velem volt, már miért is ne járt volna a legjobb bájitalfőző volt az egész évfolyamba neki tudása és érzéke volt hozzá, nekem csak tudásom. Nem vett aktívan részt az órán, senkire sem nézet rá, csak megfőzte a bájitalt és már ment is tovább a dolgára. Ezen alkalmakkor én egy kicsit megint meghaltam, ezeken a napokon még sírni is tudtam. Néha már vártam ezeket az órákat, hogy legalább megint érezzek, még akkor is, ha ez csak fájdalom, de legalább valami érzelem. Egyetlen alkalommal mutatott érdeklődést, mikor Lumpsluck professzor felajánlott egy Felix Felicis bájitalt annak, akinek a legjobban sikerül az órai munkája. Mikor Harry nyerte meg, teljesen ledöbbentem, Harry közepes bájitalfőző volt. Draco is furcsállhatta, mert felnézett, igaz az én szemembe. A szeme a gyönyörű higanyezüst szeme, most tele volt fájdalommal és félelemmel. Gyönyörű arca sápadt volt, szemei alatt fekete karikák. Én mozdultam felé de, ő felemelte a kezét, majd hátat fordított és kiment a teremből. Harry ekkor lökött oldalba.