Miután Jenny elment, a lakás kegyetlenül hidegen hatott. Minden este felhívom és ezek a kis beszélgetések mindig felvidítanak.
Szerencsére apukája jobban lett, és kiengedik a kórházból, így Jenny nemsokára hazajöhet. Már alig várom.
Jelenleg ilyen unalmas, szürke napokat élek. Semmi érdekes nem történik, és az idő is sugárzó, mint mindig.
Ma egy kicsit később megyek haza. Már a nap is lemenőben van. Amint kilépek munkahelyem kapuin, előkotrom telefonom, és meglepődve veszem észre, hogy Jenny írt. "Mire hazaérsz, én is ott leszek." A szívem hevesebben kezd verni, és egy óriási mosoly szökik az arcomra. Nehezen tudom megálni, hogy ne kezdjek el ugrándozni. Vidáman beülök a kocsiba, bekapcsolom a rádiót és már száguldok is haza.
Ez a naplemente tökéletes. Majd kiülünk az erkélyre és ketten fogunk gyönyörködni benne.
Felszaladok a lépcsőn és előkotrom kulcsaimat. Már itt vagyok... a faajtónk előtt.
Rendezem légzésemet. Lenyugszom, és beteszem a kulcsot a zárba. Elfordítanám, de az ajtó nyitva van. Egy kicsit meglepődök, hiszen Jenny mindig bezárja, mondván, hogy "Sose tudhatod, ki akar bejönni".
Na de mindegy. Végülis lehet, hogy ő is annyira várja már a találkozást, hogy elfelejtette bezárni.
Ismét vidáman, belépek az ajtón.
-Jenny! Itthon vagyok.
Semmi válasz. Furcsa. Lehet, hogy elment vásárolni.
Bemegyek a szobába és ledobom a táskámat majd magamat a kanapéra. És várok... és várok... és még mindig várok. De semmi. Muszáj ennem valamit, mert kilyukad a hasam.
Felállok és átmegyek a konyhába.
Ott pedig valaki van az egyik széken.
Valami ismerős szőkeség csillog, ahogy a fejét az asztalra dönti.
-Jenny! Te itt vagy? Szóval csak elaludtál? Gyere-kezdek mosolyogva közelebb menni hozzá-beviszlek az ágyba, ott aludjál.
Ahogy közelebb érek valami elkezd nem stimmelni...
Mintha valami csillogna a nyakánál, és mintha a vállai szélesebbek lennének, mint eddig, az egyik keze meg aránytalanul kicsi, míg a másikat nem is latom.
Egyre közelebb érek, megérintem a vállát.
A félhomályban magamfelé fordítom... de olyat láttok, amit soha nem tudok majd elfelejteni...
