Akkor ott, abban a pillanatban számomra megállt a föld forogni. Hisz ez lehetetlennek hangzott. Ericet már rég halottnak könyveltem el. Lehetettlennek tűnt. De már tudom, hogy közel sem az. Eric él és virul.
Néhány másodperc csend áll be közöttünk. Én feszülten nyelek egyett.
-Csináljak neked palacsintát?-kérdezi mosolyogva a nyomozó. Én csak értetlenül nézek rá. Hogy jut eszébe ilyenkor palacsintát csinálni?
-De nincs itt semmi, amiből akármit is csinálhatnál-mondom halk hangon. Remus úgy tesz, mintha meg se hallotta volna (vagy csak tényleg nem hallotta), egyesével kinyitogatja a lyukba beépitett icike-picike konyha szekrényeit.
-Csak levegőt találok és néhány kis porcicát-állapítja meg csalódottan.-Lemegyek a boltba és veszek néhány dolgot. Addig várj.-szalad ki.
És így egyedül maradtam. Megint. Inkább nem gondolkodok. Nem lenne jó teljesen elveszni az agyam útvesztőjében. Túl sok a kérdés, amikre nincs válaszom. És van egy olyan érzésem, hogy egyre több lesz belőlük.
Ledőlök az ágyon. Csak a plafonon húzódó kis repedést figyelem.
Nem telik el sok idő, az ajtó kivágódik és Remus mosolyogva "libben" be rajta.
-Megvan minden.-közli vidáman és már a konyhában pakolja ki szerzeményeit.
-Maradj csak ott-néz rám-amíg sütögetek, elmondom neked az eddigi áldozatokat. Hátha te észre veszel valamit, amit én nem.
-Jó.
-Tehát. Volt Jennyfer, akit nem kell bemutatnom, igaz? Clara, 12 éves kislány, John 42 éves irodai dolgozó, Rosa 24 éves fiatal tanár, Tom, aki 35 éves edző és a gyerekkori barátja, Fred, aki 36 éves, üzletember volt.
Mind elmentek valamerre. Senki sem sejtette, hogy elrabolták őket. Egészen addig, amíg meg nem találták őket.
Mindegyiküknek eltünt egy-egy testrésze. Jennynek a jobb keze, Claranak a feje, Johnnak a bal keze, Tomnak a jobb lába, Frednek a bal és Rosanak a teste. A visszakerült maradványoknak mindig az a része hiányzik, ami eltünt. És a fejüket adta vissza. Kiveve Claranál. Neki a teste került vissza a szüleihez.
Készítettem egy abrát.
-Azon jobban megértheted.-ott hadja a kis konyhát és egy gyűröt papírlapot ad a kezembe. Pálcikaemberek vannak rajta. Mindegyik felé oda van írva a neve, és a kis emberen be van karikázva az a testrész, ami eltűnt. És minden pálcikaember alatt van még egy. Az, ahogyan visszakerültek, és mindegyik kis pálcikatestrészhez oda van írva, hogy kié eredetileg. Az egész alatt pedig egy nagy négyzetben egy nagy pálcikaember. Az, amelyik a hianyzó testrészekből áll össze.
Amíg a gondolataimmal vagyok elfoglalva, valami furcsa illat csapja meg az orromat. Nem kell hozá óriasi géniusznak lennem, hogy megállapítsam; valami határozottan ég. Ledobtam a lapot a kezemből, és odamegyek a gondtalanul fütyörésző Remus mellé befogott orral. (Borzalmas illatok szállingóznak a levegőben). A serpenyőben lévő meghatározhatatlan dolog fekete füstöt ereget. De ez már nem csak füst. Ez már tűz! Gyorsan arrébb lököm a nyomozót, és leveszem a tűzről a serpenyőt. Megvártam, amíg kihűl.
-Mondhattad volna, hogy nem tudsz sütni!-vetem oda a vállam felet, miközben a mosogatóba dobom a főzőeszközt és a bele tapadt fekete akármit.
-A sütés a hobbim-húzza föl az orrát
- Tenyleg? És hányszor kellett kihívni a tűzoltókat?!
-Hát-kezd el gondolkodni, és az ujjain számolgatni. Végül megunja ezt-Attól, hogy nem tudok, még lehet ez a hobbim.
-Akkor kérlek ne itt űzd a hobbidat, hanem otthon!
-Oké-teszi félre az előbbi durcás énjét, majd az ágyon hagyot papírt belegyömöszöli a zsebébe.
Még vártam, hogy a serpenyő kihüljön rájöttem egy óriási dologra... SOSE HAGYD, HOGY EGY NYOMOZÓ SÜTÖGESSEN A KONYHÁDBAN.
