Reggel az ébresztő óra idegesítő hangjára kelünk. Megdörzsölöm a szemeimet, és próbálom kitalálni, hogy most vajon mi lesz. Magam mellé nézek, de a nyomozó már nincs ott.
-Jó reggelt!-köszön vidáman-Mit szeretnél reggelire?
-Tőled inkább semmit...
Erre csak nevet egyet. Miután felöltöztünk, elindultunk. Beültünk egy pékségbe és vettünk egy-egy süteményt, reggeli gyanánt. És most itt vagyunk, egy random padon, és nézzük a térképet.
-Kezdjük ezzel a házzal-mutat rá egyre a három közül-Ez van a legközelebb.
-Mivel megyünk el addig?
-Van kocsid, ugye?
-Van...
-Akkor azzal!
Ezt a tényt csak egy sóhajtással nyugtázom.
Az út nem volt hosszú. Egészen kimegyünk a városból. A ház egész nagy kertesház, nincsennek szomszédai, de mégis rendben van tartva. Közelebb mentünk az ajtóhoz, és Remus már éppen kopogott volna be, amikor megszólalok.
- De mégis mit fogunk mondani?
-Nem tudom. Majd improvizálunk.
- Te teljesen...-itt belém folytja a szót a kopogással.
Néhány percig várunk. Már kezdem azt gondolni, hogy nincsen bent senki, amikor lépteket hallok meg. Lassan jön, és egyenletesen.
Egy idős férfi nyitja ki az ajtót nekünk. Elég értetlen fejet vág, ami elég vicces.
-Jó napot kívánok!-kezdte Remus-Én és a társam egy felmérést csinálunk. Nem nagy dolog. Azt szeretnénk megállapítani, hogy a város mely részén a legboldogabbak az emberek. Csak néhány kérdésre kéne válaszolnia, és itt se vagyunk!
A férfi elég mogorván néz ránk. Látszik rajta, hogy semmi kedve az egészhez, de ahhoz, hogy vitatkozzon velünk, még annyira se füllik a foga.
-Na jól van. Mondják a kérdéseiket.
-Köszönjük uram! Tehát. Egyedül él itt?
-Igen.
-Nem érzi magát magányosnak?
-Szeretem a csendet.
-Nem zavarja, hogy távol van öntől a város, így minden úgymond nehezebbé válik?
-Nem-itt sóhajt egyett- Tudják formában kell tartanom magamat, és néha ki kell mozdulnom a friss levegőre.
-Persze. És az utolsó kérdés. Ha változtathatna azon, hogy hol élne, megtenné? És ha igen, hova költözne?
-Nem... én itt születtem, itt is fogok meghalni!
-Köszönjük szépen, hogy ránk szánta a szabadidejét! Viszont látásra!
-Viszlát.-azzal az orrunkra zárja az ajtót.
Elindulunk a kocsi felé. Miután megtettünk 1-2 métert, megszólalok.
-Ebből mégis mit tudtál meg?
-Egész sokat. Nem ő a gyilkos.
A 2. egy családi ház, ahol gyerekek játszanak. Elég elképzelhetetlen, hogy Cellux itt legyen. Mondjuk a biztonság kedvéért bekopogunk, és újra feltesszük a kérdéseket. A végén Remus megint megállapítja, hogy nem ott tartózkodik a gyilkos.
A 3. házban pedig egy idős házaspár él. Elég békések és még sütivel is megkínálnak minket. Megint feltesszük a kérdéseket, de az eredmény ugyanaz. Semmi.
-Egyáltalán miből gondolod, hogy lehetségesen ezekben a házakban van Cellux?-kérdezem.
-Megérzés?-kétkedően nézek rá-Jól van na. Mint mondtam, a testrészeket, amiket visszaadott, előbb lefagyasztotta. Tehát eléggé nagy lehet a fűtés-hűtés számlája. De ha érdekel, akkor még a ház elhelyezkedését is figyelembe vettem. De ezek szerint valamit nem vettünk észre. Csak tudnám, hogy mit.
-Ekkora hülyeséget...
Beültünk a kocsiba és elindulunk. Én vezetek, hisz az én kocsim. Közben az agyam természetesen gyorsabban száguld, mint mi az úton. Eddig azt gondoltam, hogy elkezdünk nyomozni, egyre több nyomunk lesz, és hipp-hopp elkapjuk Celluxot. Hát, be kell valjam, hogy ez sokkal nehezebb, mint gondoltam .
-Te-szakít ki a gondolatmenetemből Remus-Mit szólnál, ha most ebédelnénk, aztán este bemennénk az állatkertbe.
-Nekem oké. De este hogy jutunk be?
-Az éjjeli őr egy ismerősöm. Be fog engedni minket.
Ezután már nem beszélgetünk. Jobban belegondolva, örülök, hogy itt van Remus. Segít elterelni a gondolataimat. Ha nem csesztetne folyton, akkor most nem tudom, hogy hol lennék. Nagyon hálás vagyok neki.
