Remus utasításait követve kimegyek az állatkertből. Mellette, a bozótok között van egy két szintes ház. Azt mondja, hogy ide menjek be.
Most itt vagyok az ajtó előtt... Random menjek be, kopogjak, vagy esetleg csengessek?
Persze, hogy nem kérdeztem meg. Tanácstalanságomban végül úgy döntök, hogy felhívom és megkérdezem.
Csörgetem is a számot... de Remus telefonjának a zúgását is meghallom, amitől spontán szívrohamot kapok. A hirtelen hangtól ugrok egyett, és verejtékezve fordulok egyet, így most a hangforrással szemben állok.
-Jól megijesztettél, már azt hi...-a mondatot nem tudom befejezni, mivel minden elsötétedett.
Most is sötét van... és hideg. Nem tudom, hogy hol vagyok. Egyáltalán mi történt?
Megpróbálok felállni, de nem sikerül. Oda vagyok celluxozva egy székhez. Hogy lehet ez a szerencsétlenség ilyen erős?! Az ember nem is gondolná...
Minél jobban próbálkozok kiszabadulni, annál inkább kezdek fáradni, és pánikolni. Borzalmasan félek. Most én is meg fogok halni? Engem is fel fognak darabolni? Aztán összerakni más emberek tesrészeivel és mondjuk az egyik lábam majd itt marad trófeának, mint valami szarvas?! Nem! Nem akarom!
Már a levegőt is kapkodva veszem és hallom a szívem dobogását. Az eddig se kicsi pánikom egyre nagyobb lesz.
De mi van Remussal? Ő hívott ide, igaz? Mi van, ha őt is elkapták? Mi van, ha már nem is él? És mi van akkor, ha ő Cellux, és egész végig átvert, csak azért, hogy most feldaraboljon?! Hisz elég furcsán viselkedett. Biztos vagyok benne, hogy csak azért mentünk az állatkertbe, mert tudta, hogy a közelében van ez a ház, benne Celluxxal. De ha tudta... akkor miért nem szólt? Talán túl veszélyesnek tartotta? Nem akarta volna, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok, én is meghaljak? De most itt vagyok. Ez a tény megcáfolja ezeket. Tényleg ő lenne az ellenség, és csak azért volt mindez, hogy idecsalogasson?
Nem... Az lehetetlen... Remus nem tenne ilyet... igaz?
Mar könnyek gyűltek a szemembe a félelemtől, az elkeseredetségtől és a haragtól.
Ekkor kinyílik az ajtó. A hirtelen fénytől nem látom, hogy ki áll ott, de hallom, ahogy beszél.
-Szia Alex! Rég találkoztunk-mondja. De ez a hang... ez csakis egyvalakié lehet...
-Remus...?-kérdezem sokkolt állapitban. Ez nem lehet.
-Bizony ám. De én is itt vagyok.-erre a hangra összeszorul a szivem. Túlságosan ismerős.
-Jenny...-az arcomat teljes mértékben ellepik a könnyek. Hogy lehetséges ez? Lehet, hogy kezdek bekattanni-Te... te élsz?-nyögöm ki nagy nehezen.
Sikerült megszoknia a szememnek a vakító fényt. De az ember, aki ott áll, nem Jenny. De még csak nem is Remus.
Ismerős jégkék szemek néznek le rám, a sötét vörös, torzomborz tincsek alól, még szája is ismert félmosolyra hajlik.
- Szia, Alex. Rég találkoztunk.
A szemeim tányér méretűre tágulva bámulnak fel Rá. Celluxra, akit valaha úgy ismertem, mint Eric. Igen. A kis félős, csendes Eric.
Egy szó se jön ki a torkomon. A jeges rémület és döbbenet egyszerűen lefagyaszt. Érzem, ahogy a libabőr szaladgál a karomon és a hátamon az előttem lévő kék, szikrázó tekintetétől.
-Gyere Alex. Bemutatlak nekik.
Azzal megfogja a székem támláját és elkezd tolni. Csak most tünt fel, hogy egy kerekesszékben vagyok.
Elég sokáig kanyargunk a folyosókon, míg egy ajtó elé nem érünk.
-Itt vannak az áldozataim. De bekötöm a szemedet. Nem lenne jó, ha megijednél tőlük.
Egy fekete kendővel betakarja a szemeimet. Hallom az ajtó nyílását, majd érzem, ahogy betol.
-Sziasztok!-szólal meg vidám hangon-bemutatom új barátunkat Alexet! Legyetek vele kedvesek!
Ezután egy csomó ember kezd beszélni. Olyanokat mondanak, hogy "Üdvözlünk", "Örülök, hogy itt vagy", "Remélem jól ki fogunk jönni" és még olyan is van, amelyik azt mondja, hogy "Nem mintha érdekelne...".
Ebben az egészben az a legfurcsább, hogy egyesével mondják. Nem vágnak bele egymás szavába, mind mond valamit. De mind más. Nagyon sokan lehetnek ebben a szobában. Elképzelni se tudom. Már számolni se számolom, amikor valaki olyan szólal meg, akit eddig kerestem.
-Drágám! Csakhogy itt vagy!-ez Jenny. Biztos vagyok benne.
-Hol...-nyögöm ki-Hol vagy?
-Itt. Itt vagyok kedvesem.
És ebben a pillanatban egy hideg kezet érzek meg a sajátomon. Nagyon ismerős. Semmi kétség a felől, hogy ez Jenny keze! Igen! Tehát él! Olyan jó!
-Úgy örülök, hogy azt el se tudod képzelni. Ó Jenny!
-Ugye milyen jó, hogy megtaláltam ezt a helyet!
-Remus? Hát te is itt vagy?-fordulok a másik hang irányába.
-Igen-ez már Eric, a hátam mögött-Ők mind itt vannak. És csak rád várnak. Te is szeretnél csatlakozni, ugye?
A szavaitól kiráz a hideg. Hirtelen boldogság járja át a testem. Egy idétlen vigyor szökik fel az arcomra és megint elkezdenek ömleni a könnyeim. Még jó, hogy szeretnék! Miért ne szeretnék?!
De valami mégis belevág ebbe a gyönyötű ábrándba. Mivel Jenny meghalt. Láttam a két szememmel. Beharapom az ajkaimat, és a sírásomat próbálom visszafolytani.
-Én...még nem akarok meghalni... Jenny... de még Remus is... Mind halottak.
-Hmmm. Szóval rájöttél. Nem baj. Így viccesebb.-mondja és leveszi a szememről az anyagott.
Megint egy sokkhatás ér. A szoba tele van összecelluxozott testrészekkel. A kezemet is, egy olyan kéz fogta, amihez ismeretlen test és egy kisgyerek feje tartozik. Borzalmasan morbid. És én még erre hittem azt, hogy Jenny. Biztosan meg fogok halni...
