Vakáció

Tánc

Tánc

A nap már lenyugodni készült, s vörösre festette a horizontot. Hermione az erkélyen állt, egy pillanatot szentelt a látványnak. Mélyen magába szívta az óceán felõl fújó, meleg szellõ kellemes illatát, aztán visszament a hotelszobába. Egész nap igyekezett kiverni Dracót a fejébõl. Olvasott a szálloda medencéje mellett, aztán sétálgatott, vásárolgatott, megnézett néhány nevezetességet, megevett egy fagyit, de valahogy semmi sem segített igazán. Figyelmeztette magát, hogy ez a viselkedés egyáltalán nem rá vall, és nem kellene ennyire belebonyolódnia az érzéseibe. Viszont valami ott belül, állandóan Draco Malfoy nevét suttogta, amitõl kezdett megõrülni. Végül aztán feladta, s azután már csak a perceket számolta, fel-alá járkált, rágta a körmét, többször is megtervezte, hogy mit fog felvenni, kipakolt, bepakolt a bõröndjébe.

Ám az idõ most ólom lassúsággal telt, mintha egy percet egy órának élt volna meg. Már a harmadik körömlakk réteg száradt a körmén, haját egy tucatszor rendezgette, míg megtalálta a tökéletes frizurát. Utoljára talán a karácsonyi bálra készült utoljára ennyit. Kissé ideges volt most is, nem is értette miért. Hiszen csak Malfoy-jal találkozik majd... Csak Malfoy... hogy is lehetne csak Malfoy. Miután sikerült a készülõdés izgalmain túllendülni, alig várta, hogy elindulhasson. Mikor eljött az idõ, gyorsan még megnézte magát a tükörben.

– Oh, ez egyszerûen borzalmas. Nevetséges ez a rúzs – mondta ki félhangosan. Megpróbált még egy kicsit igazítani a sminkjén, majd felsóhajtott. Végül belátta, hogy csak felidegesítette magát. Letörölte a vörös rúzst az ajkairól, így sokkal jobban érezte magát. Vett egy mély levegõt, becsukta az ajtó és elindult. Gyermeki lelkesedéssel szaladt végig a folyosón, le a lépcsõkön. Hevesen dobogó szívvel haladt végig az utcákon, a hûs esti szél az arcát simogatta.

És akkor a következõ saroknál meglátta õt. A szíve hirtelen nagyobb dobbant, meg kellett állnia egy pillanatra. Õ maga sem értette, hogyan is lehetett rá ennyire hatással ez a férfi. Az egykori ellenség, rivális, most pedig... A zakatoló szíve, minden már racionálisnak vélt gondolatot elnyomott, majd elindult a férfi felé. Draco zsebre tett kézzel állt az egyik épület elõtt, egy egyszerû fekete farmer nadrágban, feltûrt fehér ingben és a tornacipõben. Minden mozdulata tele volt eleganciával, s hiába viselt mugli ruhát, akkor is körülvette valami varázslatos karizma, amivel kitûnt a tömegbõl.

Észrevették egymást. A boszorkány újra megtorpant egy lélegzetvételnyi pillanatra. Draco széles mosollyal fogadta. Késõbb meg sem tudta volna mondani, hogy Hermione mit viselt, hogy nézett ki, de a szeme csillogását, mosolyát, kedves arcvonásait bármikor fel tudta volna idézni. Az egész napos távolléte alatt csak rá tudott gondolni, csak körülötte forgott minden gondolata. A lábai földbe gyökereztek, nem bírt megmozdulni. A varázsló elmosolyodott, Hermione pedig elindult felé. Teljesen magával ragadta az érzés, aminek nem akart gátat szabni. A boszorkány nem gondolkodott, a férfi nyakába borult, s úgy simult az ölelésébe, mintha sosem csinált volna mást.

Túlságosan is vérpezsdítõ volt ez az érzés, magával ragadó volt az, amit iránta érzett. A párás melegben eltompultak az érzékei. A karjait Draco nyaka köré fonta, majd lágyan csókolta meg, miközben finoman nekinyomta a férfit a falnak. Nyelvük finoman, óvatosan össz-összeért egy hosszú pillanatra. A férfi szájának cseresznyés cukor íze volt. Áramütés, bizsergés, lebegés, a külvilág egy színes örvénybe mosódott össze. Hermione nem gondolkodott, csak élvezte a pillanatot, az egymáshoz préselõdõ testük melegét, és a vágyat, aminek már alig bírt parancsolni. Mikor végül megszakították a csókot, homlokukat egymásnak támasztva ziháltak.