Vakáció

Este

Este

Kellemes nyári este volt. A hold sarló alakban fent az égen világított, még látszott a távolban a lemenő nap halvány rózsaszín, sárga csíkja, de már megjelentek az első csillagok is. A balzsamos szél és a lágy latinos zene beszűrődött a hotelszoba nyitott teraszán keresztül a szobába, ahol egy boszorkány készült lázasan a találkájára. Hermione igyekezett előkeresni a legkonzervatívabb ruháit, amit magával hozott ide. Rengeteg ruha hevert szanaszét az ágyon, mintha egyik sem lenne jó egy ilyen jeles alkalomra. Normális esetben mindegyik megfelelt volna, de a boszorka most valami mást szeretett volna.

Körmét rágva nézett végig a kiválasztott nyári ruhán. Legszívesebben megfutamodott volna, de hát, már rémesen késő volt ehhez. Sosem öltözködött kihívóan, nem volt kimondottan az a típus, aki túlságosan is mély dekoltázsát mutogatja, még a szoknyáját is mindig kellő hosszúságú volt, most azonban nem tudott semmit sem felvenni, amiben ne érezte volna magát kiszolgáltatva vagy kevésbé alulöltözöttnek. Miért volt ez baj?

– Mindenről Malfoy tehet! – mondta mérgesen, de persze a szobában nem akadt senki, aki ezt megcáfolhatta volna vagy helyeselt volna. Akárhányszor is rá gondolt, mindig az az átható tekintetét idézte fel legelőször. Idegesen összekötötte a haját, szinte alig tett fel sminket. Végül egy térd fölé érő, pántos, kék csíkos ruha mellett döntött, majd belebújt a lapos talpú szandáljába.

Még utoljára belenézett a tükörbe, aztán elindult. Éppen a lépcső aljábban találkozott a Dracóval. Megdobbant a szíve, amikor látta a fehér, feltűrt inges, kék nadrágos férfit, aki megint a szokásos mosollyal üdvözölte. Stílusos volt, ahogy mindig. És valamiért ez Hermionénak nagyon tetszett.

– Szép estét, Miss Granger! – köszöntötte, majd kinyújtotta a kezét és segített lejönni a boszorkánynak a lépcsőn. Végig mosolygott rá.

– Neked is szép estét, Mr Malfoy! – viszonozta a köszöntést. – Szóval mégis eljöttél.

– Hagytam volna ki? – vigyorgott elégedetten, majd kezet csókolt Hermionénak. Ahogy az ajka a finom, selymes bőrhöz ért, a boszorka úgy érezte a bizsergés elemészti. Nem is beszélve arról, hogy mennyire izgult, mennyire zavarban volt. – Soha az életben.

– Érthetetlen – csóválta meg a fejét, s igyekezett lazának mutatkozni. – Hogyhogy nem a barátaiddal lógsz?

– Komolyan kérdezed? Nem vagyok hülye – nevetett fel engesztelhetetlenül. Milyen barom ment volna a barátaival ahelyett, hogy egy ilyen gyönyörű nővel lehet? Draco nem tartozott az idióta varázslók közé. – Együtt sokkal kellemesebben lesz majd az esténk.

– Zavarba akarsz hozni? – kérdezte enyhe pírral az arcán.

– Még nem is mondtam mennyire csinos vagy – hajolt hozzá egy kicsit közelebb, mintha bizalmas titkot akarna suttogni a fülébe.

– Ugyan – vonta meg a vállát, mintha nem esett volna jól neki ez a finom hízelgés, de persze Draco inkább fokozta a bókokat.

– Észvesztő. – Érintette össze az arcukat a férfi. Meg akarta csókolni, Merlinre, hogy mennyire vágyott erre. Soha senkit sem akart ennyire megérinteni, karjába zárni, megcsókolni. Legszívesebben Hermionét is elcipelte volna innen, hogy aztán hevességével és ajkaival kiűzze a fejéből azt a sok badarságot, mihez a boszorkány úgy szentül ragaszkodott.

– Kérlek...

– Nagyon szexi – súgta még egyszer, aztán egy apró puszit nyomott a szája szegletébe.