Novelláskötet: Szabad Sírni

Novella: Hajnal Előtt Van a Legsötétebb

Ahogy ültem, és néztem, ahogy feljön a Nap, szomorúság fogott el. És amint a fény elért engem is, és kivilágosodott, végképp elkeseredtem. Ma sem jött.
Pedig egész éjjel kint voltam, a megbeszélt helyen, egy fa mellett, azon a kövön, ami oly sokat jelentett nekünk. Az az egy kő, mely akkor még csak egy átlagos szikladarab volt, mára már faragásokkal volt tele, és rengeteg írással. Néhol pedig egy-egy rajz bújt meg a sorok között.
Végigsimítottam a vésett jeleken, és felsóhajtottam. Megint feleslegesen vártam. Nem kellett volna kijönnöm.
Pedig tudtam, hogy nem fog eljönni. Megbeszéltük, hogy soha nem találkozunk, úgy ment el. És nem jött vissza.
Utólag persze még írt egy levelet. Szomorú levél volt, csúnya kézírással, néhol elmosódva. De az állt benne, hogy várjak rá. Mert meggondolta magát. Mert itt lesz.
De még mindig nem érkezett meg, pedig azóta már évek teltek el. Én is megváltoztam, a fa is. Egyedül a kőhöz nem nyúltam hozzá.
És tudtam, hogy nem jön haza, soha többet, mivel egy évvel a level után írt nekünk valaki, hogy meghalt. Lassú és fájdalmas halála volt, nem kérte, hogy öljék meg. Pedig jobban járt volna.
Ennek ellenére én még mindig kijövök a kőhöz, hogy reggelente feleszméljek, nem jön vissza. Ugyanis eddig mindig akkor érkezett, amikor a legnagyobb volt a sötét- hajnal előtt.
De már nem jön, hiába látom az alakját a fák között, hiába súgja hangját a szél. Mégis kint vagyok, hogy ezeket az apró neszeket halljam, és nézzem a hegyet, amit mindig együtt néztünk. A messzi, kékes színű hegyet, amin soha nincs hó, habár igen magas.
Elindultam visszafelé az ösvényen. Lassan haladtam, és folyton azt vártam, most is, hogy megérkezzen, kifulladva, és bocsánatot kérjen azért, hogy késett. Hogy évekig nem volt velem.
De nem láttam meg, nem hallottam a hangját, és nem is osont mögém, hogy befogja a szemem, és megkérdezze, ki az?
-Tudod...- suttogtam már az utam vége felé.- Mindig a kisöcsém maradsz.