Novelláskötet: Szabad Sírni

Novella: A Látogató

A pékség előtt ültem  és kiszellőztettem a fejem a sok munka után. Reggel óta robotoltam, és végre vége volt.
Fáradtan dőltem hátra, csuktam be a szemem hallgattni a tücsköket. Késő volt, a Nap már lement, egyedül egy kis sávban látszott fény a horizonton.
Kis faluban laktam. Alig egy-két ház, egy pékség, egy kisbolt, egy városháza, meg néhány hasonló épület. Amióta az eszemet tudom, itt lakok. Nevelőszüleim voltak, akik még régen, újszülöttként találtak az erdőben, de szerettem őket... utánuk maradt rám a pékség. Tőlük örököltem mindent. A friss kenyér illatát, és a zsongást is, ahogy hallom a bolt előtt zajló dolgokat. De most nyugodt volt minden, egy autó sem járt az úton.
Hirtelen lépteket hallottam meg balról. Messze voltak, de már kivehető volt, ahogy valaki egyenletesen, sietség vagy fáradtság nélkül menetel keresztül a falun.
Felnéztem, hogy szemügyre vegyem azt, aki a késői órákban elhagyta lakhelyét. Ilyentájt már csak én és a hentes voltunk ébren, de ő másfelé járt. A jövevény pedig, aki egyenesen ment tovább, nem hasonlítozz senkire a faluból. Sötétszürke csuklyája, piros ruhája volt és hosszabb, fehér haja. A tincsek, melyek arca mellett göndörödtek, fényesek voltak, és szinte világítottak a sötétben.
Az arca nem látszott, alakját pedig köpeny fedte. Érdeklődve, kedvesen néztem rá, amikor közelebb ért. Gondoltam, megszólítom... nem tűnt ismerősnek, és a közeli erdőben könnyű eltévedni.
-Merre tart? Segíthetek esetleg?- kérdeztem mosolyogva.
-Köszönöm, de magam is tudom, hol vagyok.-nézett rám. Szép szeme volt, de hófehér... pont, mint a bőre. Mindene fehér volt, mégis gyönyörűnek tűnt. Vonásai arra engedtek következtetni, hogy lány.
Megállt előttem, és végigmért. Nem festhettem valami jól, ruhám kormos, kezem bőrkeményedéses, arcom fáradt, hajam kócos, összefogva. De mosolyogva néztem a szemébe. Azokba a gyönyörű, de elérhetetlennek tűnő szemekbe, melyek mintha a lelkembe láttak volna.
-Viszont én adhatok útbaigazítást.- nézett föl. Nem értettem, miről beszél. Nem értettem, hogyan mutathatná az utat ő, ha én ismerem a helyet.- Egyáltalán nem ugyanarra gondolunk.- nevetett fel édesen. Hangja, ahogy kacagott, betöltötte a csöndes éjszakát. Egy álom volt hallgatni.- Gyere velem.-intett, majd megindult.
-De mi lesz a pékséggel?- kérdeztem. Nem hagyhatom csak így itt!
-Semmi baja nem lesz.- mondta szinte suttogva, hogy alig értettem szavait.- Csak kövess.- gyorsított léptein.
Rohantam, hogy utolérjem. Nem tehetett meg ez alatt a néhány másodperc alatt akkora távot! De hiába futottam, még csak a közelébe sem értem. Követtem, de mellette nem mentem soha. Vezetett, de már én akartam menni. Meg akartam tudni, miért történik mindez. Hogy lehet ennyire messze?
Nem figyeltem, merre megyünk. Csak követtem, be az erdőbe, fel a hegyre, és a rengetegben hirtelen elveszettnek éreztem magam. Egyedül voltam, és ahogy egyre hűlt az idő, fázni kezdtem. Majd kifulladtam, és köhögve roskadtam le az út szélére. Megfordult és rámnézett, de nem szólt egy szót sem. Intett a fejével, és képtelen lettem volna tovább maradni. Utolsó energiáimat is felhasználva követtem még beljebb a sűrűbe, és szinte óráknak tűntek, míg odaértünk. A semmi közepére. Ugyanolyan fák, kövek voltak körülöttünk, mint az erdő bármely más pontján. Ahogy megálltunk, összeestem, de még láttam, ahogy visszafordul hozzám.
Elmosolyodott. Kivillantak a fogai- tűhegyes, hófehér fogak. Szeme gonoszan csillogott.
Majd hirtelen tekintete ellágyult, ahogy észrevette, idő közben kibomlott a hajam. Munka közben befogva tartom, de most elszakadt a hajgumi, és beterítette arcomat az izzadságtól nedves hajtömeg.
De nem a megszokott volt, amikor estefelé, otthon kibontom. Elfehéredett, de szürkésen, koszosnak tűnt. De már nem foglalkoztam vele. Elnyomott az álom.
És ott, abban a világban, mely a fejemben játszódott le, megláttam őt. Szomorúan néz rám, megsimogatja a fejemet... sokkal kisebb vagyok. Nem tudok mozogni. Ő pedig óriásként tornyosul fölém.
Szeme sarkából kicsordul egy könnycsepp. Gyorsan letörli, de szeme vizenyős marad.
-Nem lenne szabad itthagynom téged.- suttogja csilingelő hangján.- De alapból sem létezhetnél... még egy szabály már nem számít.- mosolyodik el szomorúan. Majd elgyalogol, otthagyva engem, ahogy sírok, és a kezeimmel utánakapok.
Felébredek. Ott, ahol elaludtam, de egyedül. A semmi közepén, elveszve... de egy emlékkel a fejemben, mely azóta sem hagy nyugodni.
Ki volt ő? És miért tette azt, amit? És miért álmodtam róla...?

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni... mivel lehet, én írtam, de még én magam sem értem, mire is gondolhattam... áh, a skizofrénia csodálatos világa! Ja mi? (Irónia ^w^)

SZÓISMÉTLÉS, BOCSÁNAT, GYŰLÖLÖM MAGAM ÉRTE, DE NEM TUDOK RAJTA JAVÍTANIIIIII