Novelláskötet: Szabad Sírni

Novella: Nem Akarom, és Mégis Boldog Vagyok Miatta

Ez egy ,,szomorú szerelmes" sztori lesz, ugyanarról az emberről, mint az ,,Amikor Tudod, Nem Szeret" c. Könyvem. (Nem promó, régebbi dolog. Bár akkor igazán volt ihletem, hiszen ott volt a közelemben.)
Jó szórakozást!

Tudod mennyire gyűlölöm azt a nézést? Még akkor is, ha azok a gyönyörű szemek tekintenek úgy rám... de az az egyetlen szempár, amelynek meg tudok érte bocsájtani.
Hiszen igaza van. Én is így néznék magamra. De azokba az íriszekbe máshogyan nézek, és pont ez a baj. Nem szeretnék máshogyan nézni. Én látni akarom a valóságot, de egyszerűen nem megy. Nem befolyásolom magam, és ezért kapom azokat a pillantásokat, melyeket megérdemlek, és mégsem az én hibám az okuk. De örülök, hogy látom az érzelmeket a szemében. Örülök, hogy legalább egy valamit biztosra tudok. Egyetlen bajom, hogy az ember soha nem ad föl semmit, és pont ezért szeretném, ha elfogadnám a száz százalékot.
Hiszen azok a szemek bármennyire is gyönyörűek, ők nem tartják annak az enyémet. Bármennyire örülök, ha rájuk tekintek, azok a szemek megvetően néznek. És reménykedek, hiába tudom, nincs esélyem. És elfogadom, hogy soha nem is volt. Ezt szeretem benne.
Hogy annyira tökéletes, hogy annyira elérhetetlen, hiába találkozok vele. Hogy képes lennék bármit megtenni érte, mégis gyűlölöm magam ezért. De ez nem így igaz- nem érte, nem azért, hogy itt legyen. Hanem hogy úgy, ahogy ő akarja. És ez a legfájdalmasabb az egészben, hogy ennyire szeretem. Hogy ennyire szeretem, és hogy még jobban nem akarom szeretni. Hogy azt várom, hogy elfelejtsem, mégis minden alkalommal találkozok vele, hogy minden alkalommal egyre jobban szeressem. És nem tudom elfelejteni. Soha nem verem ki a fejemből, bármennyit várok. Csak becsúsztatom egy fiókba, hogy néhanapján ránézzek, hogy megvan-e még az emlék.
És minden egyes alkalommal arra jövök rá, hogy egyre jobban szeretem.