Novelláskötet: Szabad Sírni

Novella: Aki Velem Van

Ott állok a tetőn, és a mélységet nézem. Tudom, hogy nem kellene, tudom, hogy mindenki így csinálja, de nem érdekel. Csak meg akarok halni... senki sem hisz bennem. Mindenki utál, és nem értik, mi bajom, amikor pontosan tudják. Tudhatnák, ha figyelnének rám, de senkit nem érdeklek. Ha meghalok, csak jót teszek. És ők is végre megértik, hogy tényleg rossz volt.
Éveken át szenvedtem, de nem segített senki. Próbáltam jelezni, hogy nem vagyok jól- piercingek, fekete ruha, haj, smink, minden. De ugyanúgy csak megkérdezték, jól vagyok-e, és nem értették, miért mondok mindig igent, amikor láthatóan rosszul voltam. Elegem volt, mindenből, és egy idő után már a csend és a magány is irritálni kezdett. Nem voltak képesek megérteni, nekem milyen nehéz időszak ez.
És nem csináltak semmit. Semmit, ami segített volna, vagy ami egy kicsit is jelzi, foglalkoznak velem. De miért is tennék? Nem tarzanak fontosnak...
Sóhajtottam, majd lenéztem az aszfaltra. Gyűlöltem magam, amiért ezt teszem, de minden másért még jobban. Mindent utáltam, ami magamhoz kötött. Ezért álltam ott, magasan, és csak bámultam le, lefelé, olyan magasról, ahol eddig tériszonyom volt. Akkor is éreztem valamit, de nem foglalkoztam vele. Elvakított a düh.
Láttam, ahogy alattam gyűltek az emberek, kört hagyva ott, ahová becsapódok majd. Néhányan fotóztak, amire csak morogtam magamban.
Valaki rohant fel a lépcsőn, a nevemet ordítva. Valamelyik családtagom lehetett,de nem érdekelt. Csak néztem lefele, és kerestem a tekinteteket. Mindegyik megvetően, kíváncsian, vagy féltőn nézett. Senki nem foglalkozott az érzéseimmel. De most majd...
Az a valaki fölért. Torkaszakadtából kiabált, és nem állt meg.
Odalent pedig, a tömeg szélén megláttam valakit. Nem tudom, ki volt, de a szeme nem a tetteimet nézte, nem azt kutatta, hol hibáztam, most mit csinálok- valahogyan sikerült átadnia azzal az arckifejezéssel, hogy velem van. Hogy átélte már ezt, és megérti a dolgot. Higy pontosan tudja, min megyek keresztül.
Pislogtam, hogy felfogjam, tényleg így néz-e rám valaki. De mire kinyitottam a szemem, már nem volt sehol. Szinte elnyelte a tömeg, és az arc, mely mellettem állt, eltűnt. Ijedten kutatni kezdtem, és néztem mindenfelé. Messzebb, beljebb, a ház tövében...
Kijjebb hajoltam, hogy jobban lássam, merre van. De a dühöm elpárolgott, és visszatért a tériszony. Ijedten kiáltottan föl, és léptem hátrébb- azaz csak lépten volna. A lábam beleakadt valamibe, és elvesztettem az egyensúlyom.
Zuhanni kezdtem, és pörögni a levegőben. Láttam, ahogy odalent vakuk villannak, és pont megérkezik egy mentőautó is. Hangosan vijjog.
Fent pedig anyám áll. Az egyetlen, aki a jól vagyok hallatán elhúzta a száját. De ő sem tett semmit.
Még mindig az arcot keresem, de képtelen vagyok fókuszálni. Gyorsan váltakozik a kép anyám arca, az emberek, a házfal és az ég között. Sikítok, hátha az megoldja a problémát.
De ugyanúgy zuhanok, végtagjaim koordinálatlanul csapódnak neki mindennek.
Majd látom, ahogy egyre közeledek. A kör, ahol senki nincs, őrült sebességgel jön, és az aszfalt már közel sem annyira hívogató, mint odafent. Nem akarok meghalni... én ezt nem akartam! Csakazt akartam, hogy figyeljenek rám! Hogy lássák, nekem tényleg problémám van!
Behunyom a szemem, és próbálok nem a becsapódásra gondolni. De a fájdalom belemar a testembe, és egy tizedmásodperc alatt az egész testem lángolni kezd. Nem tudom mozgatni semmimet, de érzem, ahogy szilánkosra törnek a csontjaim. Kinyílik a szemem, de csak csillagokat látok. Tudom, hogy körülöttem vijjog a mentőautó, de nem hallom. Csak a zuhanás, és egy furcsa, csengő hang van a fejemben.
És mindezt egyetlen másodperc alatt mértem fel. Egyetlen másodperc, mely életem utolsójává vált, annak ellenére, hogy pont előtte gondoltam meg magam. És ebben az egy másodpercben szűnik mrg a fájdalom is. Mintha a gyógyulásom felgyorsulna, már nem érzek semmit. Nem látok, nem hallok semmit ugyan, de már nem fáj.
Egyedül vagyok. Egyedül lettem, mert mindenki más eltűnt a világomból.
Vagy csak én tűntem el az övékből. Nem tudom, mi van velük.
De őket nem érdekeltem. Ők sem érdekelnek engem. Kivéve azt a valakit, aki úgy nézett rám. Ő hová ment?
És miért nézett rám azokkal a szemekkel? Hogyan értette, hogy ismeri azt, amit én érzek?

Megnyugtatásként megsúgom, soha meg sem fordult a fejemben az öngyilkosság. Nem tudnék elmenekülni az életemtől. Inkább elmennék otthonról, új életet kezdenék, de öngyilkos soha nem tudnék lenni.