Novelláskötet: Szabad Sírni

Novella: Elfelejtettem sírni

Elfelejtettem sírni.
Azon a napon  amikor meghaltál, elapadtak a könnyeim. A hír hallatán megtöröltem a szemem, és meredtem a semmibe.
Nem tudtam sírni, és még mindig nem tudok. Ha eszembe jutsz, csak bámulok ki a fejemből, de képtelen lennék egyetlen könnycseppet is hullatni érted.
Már nem miattad. Te szerettél engem, te kedves voltál mind nekem, mind velem.
Te elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. És én is teérted szerettelek. Nem azért, mert kedves vagy, mert csak ha ketten vagyunk, akkor szólsz hozzám Úgy. Nem azért, mert jól nézel ki, mert átlagos külsőd van, átlagos arccal. Nem azért, mert nem tartod be a szabályokat, mert ponthogy ezt akartam megtanítani neked.
Mert szerettelek. És te változtattál meg engem, aki nem ismert semmit és senkit igazán. Te mutattad meg nekem a sötét oldalt, ahelyett, hogy én vezettelek volna a világosba.
De te voltál az, aki nem hagyta, hogy szakadékba zuhanjak. Megtartottál, és segítettél talpra állni, hogy aztán otthagyj, és minden egyes alkalommal összetörd a szívem.
Egy idő után már megszoktam. Ugyanúgy fájt, de csak megszokásból sírtam, és nézegettem a képeinket.
Aztán jobban lettem. Megnyugodtam, kipihentem magam. Egészen addig, amíg valaki hozzám nem szólt.
Mert engem senki nem fogad el. Senki nem szeret, senki nem ért, és mindenki megvet.
Kivéve téged. Te ismertél engem. És én is ismertelek téged.
Tudom, hogy neked is voltak mély pillanataid. Tudom, hogy te is voltál magad alatt, ezért is folyamodtál Azokhoz a dolgokhoz.
Nekem is adtál belőle, de én nem kértem. Később meg már a sajátodat sem tudtad fizetni.
Ezért kezdtél eladni mindent, amid volt. Végül lopni kezdtél, tőlem, a barátaidtól, idegenektől is. Ha lettek volna szüleid, őket is biztosan meglopod.
Segíteni akartam. Csak azt akartam látni, hogy mosolyogsz. Ezért szóltam valakinek, hogy nézzen be hozzád.
Te ezt nem értékelted. Hozzámvágtad, hogy már nem szeretsz, és mindennek vége. Aznap is sírtam. Többet, mint valaha.
Utána tényleg nem kerestél. Csak a barátaid mesélték, hol vagy, mit csinálsz. Megvoltál. Nélkülem.
Sokat voltam szomorú. És senki nem segített.
Te pedig, az egyetlen vigaszom, messze voltál, és nem foglalkoztál velem. Elfelejtettél.
Ez fájt a legjobban. Amikor már nem kérdeztél rólam. Amikor már ha mondták a nevem, más jutott eszedbe.
Majd megszakították velem a kapcsolatot. Azok, akik összekötöttek minket, meguntak, és többet nem vették föl a hívásaim. Nagyon fájt.
Egyik nap pedig mégis hívott egyikőjük.  Talán az, aki a legközelebb állt hozzád.
Boldog voltam, hogy hallok felőled, hogy mesélnek rólad. Amíg nem fogtak bele a történetbe.
Néhány napja túladagolásban meghaltál. Csak órákkal később találtak rád, egy sikátorban, sápadt, hideg bőrrel. Arcodon a félelem és a szomorúság.
Nem tudom, miért.
Amikor meghallottam, hogy már nem jössz vissza, mintha széttört volna bennem valami.
Már nem vagy itt.
Már soha nem is leszel.
Szeretlek.
Illetve szerettelek. De nem tudok sírni. Hiszen te akartad így. Mindig mondtad, ha vége lesz, akkor gyorsan legyen vége. És nem kell happy end.
Emlékszem, hogy előzőleg te segítettél rajtam. Hagytad, hogy a válladon sírjak.
Már nem tudok sírni. Hiányzol, de képtelen vagyok szeretni téged. Te akartad így. Utolsó szavaiddal felém megszakítottad a kapcsolatot.
Lehet, bánkódsz miatta. Lehet, szerettél volna visszajönni. Nem érdekel. Te akartad így.
És nekem is jobb, hogy már előtte is szomorú voltam. Nem törted össze a szívem egyben, hanem lassan, fájdalmasan szenvedtem. Nem haragszom rád. Lehet, te is szenvedtél.
Szerettem volna még találkozni veled. Csak egyszer, hogy megnyugtass. Csak utoljára. De nem jöttél...
Hiszek benne, hogy jó helyen vagy most. Te nem voltál rossz ember. Csak túl tisztán láttál.
Amit nekem is megmutattál. Szerettem veled nézni, milyen sötét a világ. De lehet, csak azért, mert olyankor veled voltam.
Mindig mesélted, hányan vertek át, vagy próbáltak becsapni. És ott voltak még azok is akikről nem tudsz.
Egy hónapja ebben a helyzetben zokognék. Átölelném magam, és napokig, hetekig nem találkoznék senkivel, csak nézném a szobám. Be lennék zárva a négy fal közé.
Habár most sem sokkal jobb. Úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, de nem figyelek oda. Már nem érdekel.
Mindent felszínesnek találok. Sablonosnak. Várom, hogy visszagyere.
Szinte zombi lettem. Elfelejtettem a célomat, elfelejtettem, miért akartam élni. Hiszen te mondtad mindig, hogy milyen rossz is itt.
Persze nem miattam. Soha nem miattam. Hiszen szerettél. És én is szerettelek. Habár ez semmit nem számít már.
Azóta sokat jártam a városban. Eddig főként veled ugrottam le helyekre, majd egész nap a négy fal között sztorizgattunk.
Ma már soha nem vagyok otthon. El is felejtettem, hová raktam a kulcsomat.
Egy ideje már nem érdekel, hol vagyok. Ha megtetszik egy hely, bemegyek. Másnap továbbállok, és keresek egy új zugot.
De a közös helyeinket elkerülöm. Nem akarok rád emlékezni.
Fáj az emléked. Nem sírok, de belém hasít a fájdalom. Szerettelek. De itthagytál.
Nem tehetsz róla- hitegetem magam.- Te is szeretsz.
De nem tudom, mi járt a fejedben. Mindig tartózkodó voltál. Szerettél, de mintha nem lennék számodra senki... soha nem értettelek igazán.
Ezért szerettelek. Szerettem benned, hogy titokzatos vagy. Hogy nem vagy tökéletes. Hogy velem máshogy viselkedsz.
Hogy nem vagy átlagos és megértesz engem. Hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok.
Bár abban nem hiszek, hogy ne próbáltál volna befolyásolni.
Tapasztaltam a változást. De tudom, hogy te is más lettél.
Talán egy jobb ember.
De lehet, miattam lettél az, aki elment.

Ez az egyik kedvencem, erre büszkébb is vagyok.
De igen, tudom, nem tökéletes, de próbálkoztam.