Csak mi ketten

Agusztus 2

Agusztus 2, Péntek

Kifejezni nem tudom, hogy mennyire izgulok ettől az egész Londonos dologtól. Nem csak azért mert látom újra Apát, jó ez is hatással van rám, de most, hogy velünk lesz Rebeka is méginkább bennem van egy fajta félelem. Régebben bárhová elmentünk ketten, volt, hogy több napon keresztül itt volt nálunk, de akkor  még minden máshogy volt. Vagyis az ő feléről még minden ugyanolyan mint régen. Ő legjobb barátként tekint rám viszont én már nem tudok csak barátként ránézni. Szeretném ezt az egész dolgot kiverni a fejemből, de nem megy.  Pedig valahogy meg kell próbálnom vele együtt élni. Egy olyan érzésel amit soha senki sem fog megtudni főleg nem Rebeka.

-Föld hívja Enikőt.-Szólt én pedig visszatértem hirtelen a valósághoz.
-Mi? Tessék?- Néztem bele a szemébe, aztán pár mp múlva le is vettem róla a tekintetem, mert zavarba jöttem.
-Megjött Apukád.-Nézett ki a szobám ablakán, én meg úgy éreztem tényleg elájulok.
-Vigyük ki a dolgainkat.-Javasoltam és a táskák felé vettem az irányt, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Ő előre indult én pedig egy kicsit vaciláltam mielőt kiléptem a szobámból. Kintről már hallottam Apa hangját és remegni kezdtek a lábaim. Vettem egy mély levegőt és kimentem.

-Szia Enikő!-Mosolygott Apa,a mellette áll Rebeka pedig  biccentett egyet felém.
-Helló!- Mondtam alig hallhatóan, de úgy véltem hallotta mert felém lépve szorosan magához ölelt.
-Úgy hiányoztál csillagom.-Súgta a fülembe nekem pedig egy könnycsepp szalladt le az arcomon. Nem szerettem volna elengedi hisz olyan régen érezhettem magam ilyen közel hozzá, meg nem szerettem volna ha Mamáék és Rebeka sírni látna. Nagynehezen elengedtem őt és mosolyogva a szemébe néztem.
-Te is nekem.
-Mehetünk?-Vette el a kezemből a táskákat és rám és Rebekára pillantott.
-Persze.-Mondtuk egyszerre és egyből elnevettük magunkat.
Elfoglaltuk a helyünket a kocsi hátsó ülésein és próbáltuk magunkat kényelembe helyezni mert egy jó 2 órás út várt ránk. A mellettem ülő Rebekára pillantottam aki egy könyvet bújt. Úgy szeretem őt csak úgy nézni. Azt a gyönyörű arcát, a két szép zöld szemét és a szőkés barna tincseit. Próbáltam nem feltűnően bámulni,  úgy véltem nem vette észre belőle semmit mert csak a könyvet bámulta és 2 percenként fordított a lapokon.