Fall in love again ( Befejezett)

7. rész ( Lángolás)

《Kagami szemszög》

A lámpafénye belevilágított a szemembe, ahogy ébredeztem, elhitetve azt, hogy a mennyországban vagyok, de miután körbepillantottam, rájöttem, hogy egy betegszobában fekszem, miközben csövek lógnak ki belőlem.
-Még élek?
Kosárlabdázni akartam, erre itt tenglődök, mint akinek semmi dolga.
-A francba! Nem tudok megmozdulni, annyira fáj!
-Áh, felébredt? Hogy érzi magát? lépett be az ajtón az orvos.
-Doktor.. Rosszul érzem magam, mindenem sajog! Emlékszem, a zebrán akartam átkelni, amikor egy autó nagy sebességgel felém száguldott és... a többi már homályos... Nem birok felülni!
-Ne is próbálkozzon! Maradjon nyugton! Igen, amilyen erővel elütötte magát nem is csodálom! Jobb oldali bordatörése van. Ráadásul, a lökés következtében, neki repült a járdaszegélynek háttal és így megsérült a gerincében az alsó csigolyája, aminek a következtében a lábai...
-Mi van a lábaimmal?
- Sajnos lehet, soha többé nem fogja tudni használni őket!
-Hahaha! Mondja, hogy ez csak egy rossz vicc! Ugye csak tréfál! nevetgéltem és próbáltam megmozdítani az alsó végtagjaim, sikertelenül.
-Nem. Ez az igazság! De örüljön, hogy túlélte! Ha másképp esik, lehet végzetes lett volna a számára.
A szívembe bele hasított a fájdalom, és a szemeim könnybe lábadtak. Az hogy híres kosárlabdázó leszek és örökké játszhatok....Mindig szentül hittem hogy soha semmi és senki nem fog, az álmom útjába állni! Erre most ez történik velem!
- Inkább haltam volna meg!A kosárlabdázás az életem! Nem vehetik el tőlem! Kérem, csináljon valamit! Nem kerülhetek kerekesszékbe! Nem adhatom fel az álmom !
-Sajnálom, de más nem segíthet, csak a csoda!
A szívem, darabokra tört, a szavai hallatán. Egyszerűen nem tudom felfogni a szomorú valóságot. Ez nem lehet igaz!
-Bejöhetünk? nyitott ránk Aomine, Kise és Kuroko.
-Valamelyikük a család tagja? A betegnek pihennie kell! rájuk néztem csalódottan, de nem azért mert nem örültem nekik. Hiányzott az apám, aki soha semmilyen körülmények között nem hagyná egy percre se ott a munkahelyét, hogy megnézze, mi van a fiával. Csak a barátaimra számíthatok. Legalább egy smst írna, vagy felhívna és érdeklődne irántam, de arra sem képes!
-Igen, mi mind a testvérei vagyunk! hazudta a szőkeség, mire az orvos tetőtől talpig végig mérte őket.
-Egyáltalán nem hasonlítanak!
-Persze, mindannyiunknak más az apja! folytatta Kise, mire az orvos végül csak bele egyezett.
-Rendben, de csak az egyikük maradhat! A többiek kimennek!
-Akkor menj te Aomine kun! szólalt meg Kuroko és bentebb lökte, a mérgelődő szőkét pedig magával rángatta a nyakkendőjénél fogva húzva.
-Most magukra hagyom önöket! felelte az orvos és ő is odébb állt.
-Kagami jól vagy? közeledett felém Aomine és leült az ágyam szélére.

Én szótlanul néztem a lábaimat, fittyet hányva a szavaira.

Gondolhattam volna, hogy apám nem fog megjelenni, neki mindig fontosabb volt a munka nálam. Mindig azt éreztette velem, én csak a második helyen állok a fontossági sorrendjében.
-Kagami! simította meg az arcom gyengéden, visszazökkentve a valóságba.
-Aomine.. én..! nyeltem egy nagyot közben, majd újra neki kezdtem a mondandómnak:
-Én többé nem játszhatok veled! szaladt ki a számon, mire ő összevonta a szemöldökét, mintha fel se akarta volna fogni a szavaim jelentőségét.
- Bakagami! Ne mondj már ilyet! Biztosan meggyógyulsz! Csak nem olyan komoly az a sérülés!
-Lebénultam... Többé nem kosarazhatunk együtt!
Ahogy ezt kimondtam a szemeiből a könnyek folyni kezdtek és egyszerűen nem tudtam ránézni az arcára, amely sajnálattal volt tele.
- Bárcsak meghaltam volna inkább! morogtam mire ő dühösen elkapta az ingem felrángatva az ágyamból.
-Ez fáj! nyöszörögtem, ahogy bele hasított a bordámba.
-Bocsi! Csak felhúztál! eresztett el lassan majd az arcával még közelebb jött.
-Ne akarj meghalni! Szükségem van rád! nézett rám könnyes szemekkel és a fejét belenyomta a mellkasomba.
-Bazd meg Aomine! Ez fáj! löktem árébb a fejét, de ő erre még jobban belém bújt. Komolyan kínozni akar, vagy mi az Isten, és mit akart azzal mondani, hogy szüksége van rám? Most komolyan sír miattam?
-Aomine! paskoltam a fejét, de ő nem mozdult én pedig ott feküdtem elvörösödve alatta.
-Csak egy kicsit maradjunk így! Kérlek! Azt hittem, hogy soha többé nem láthatlak, és nem halhatom a hangod... nem érezhetem az illatod, a tested melegét!
-Hah?
-Kagami , kedvellek! mondta miközben a tekintete rám szegeződött és a fejét felemelte a mellkasomról.
-Zavarba hozol, ha ilyeneket mondasz! pislogtam és elfordítottam a fejem az ellenkező irányba.
-Mostantól mindig vigyázni fogok rád! mondta és fölém hajolt. Az arca egyre csak közeledett és közeledett az enyémhez, már-már az ajkamon éreztem a leheletét.
-Elnézést! Vége a látogatási időnek! lépett be a nővér, mire hirtelen gyorsasággal leugrott rólam.
-Majd még jövök! intett egyet vigyorogva én pedig elpirulva bólintottam.
Francba, ez a hülye mindig eltereli a gondolataimat.