A negyedik lány - Witcher fanfiction

1. fejezet

Erwir babszemnyi királysága az ünnep csicsája mögé rejtette szegény arcát.

Az aprócska város szíve vadul dübörgött az ünnepségek fanfárjainak ütemére, a zászlók átrepültek az ég kék szalagja felett. A díszek alatt fuldokló házak ablakaiból kíváncsi fejek hajoltak az utcák fölé, amelyeken színes sorokban kígyóztak az urak és úrnők. Rég nem hallott, vagy éppen újonnan költött dalokat harsogtak hamis próbálkozások gyanánt, a levegő vibrált az élettől. Ügyetlen és szórványos taps kísérte a dalnokok meghajlását, az újabb és újabb vendégek érkezését. Csak úgy röpködtek a trágár megjegyzések és az ezeket jutalmazó harsány nevetések. A királyi palota düledező tornyában veszettül kongatták a harangokat, mintegy túlbimmbammolva a kakofóniát.

Kökörcsin kalapjának tolla megremegett a feltámadó szélben, a víz felől áradó bűzbe most drága parfümök illata keveredett.

– Micsoda vigasság ez, Geralt! – Kellemes tenorja úgy áradt, akár árapálykor a tenger, lelkes arcán széles vigyor szaladt szét. – Micsoda pompa, mennyi ember! Lesz közönségem bőven! Legalább egy évig elélünk a pénzből, amit itt ma összekeresek...

Keszeg egykedvűen pakolgatta frissen patkolt patáit a városkapu felé vezető úton, a szél csörögve görgette a város felől a szemetet. Geralt ajka mosolyra húzódott, de sárga szemében az öröm leghalványabb szikrája sem ragyogott.

– Ki kell ábrándítsalak, Kökörcsin. Erwir szegényebb, mint mi vagyunk, kivéve azokat, akik uralják. Azok meg úgy ülnek az aranyukon, mint a hímestojáson. Kötve hiszem, hogy itt nekünk csurranna-cseppenne bármi is.

– Ríviai Geralt, a pozitivitás lovas szobra nyargal most Erwir retkes utcáin; figyelmezzetek, drága nép, ünneplő tömegek! Hintsétek virággal útját! – Kökörcsin színpadiasan a homlokára emelte kezét, kék szeme csillogott a visszafojtott nevetéstől. – Jaj, Geralt, amennyit utaztunk mi már együtt, megtanulhattad volna, hogy nekünk mindig csurran-cseppen valami. Vagy azért, mert hangom varázsa sajtolja ki belőlük a pénzt, vagy azért, mert valami szörny megette a fél falut, te pedig elbűvölő mosollyal hajítottad a városháza udvarára a vértől csöpögő szörnyfejeket. Így vagy úgy, de szükség van ránk. Kultúra vagy vér, drága barátom. Az kell a népnek.

Geralt megigazgatta hátán a kard szíját, és megpaskolta Keszeg nyakát.

– Legyen igazad, Kökörcsin. Mert ha nem, kénytelenek leszünk a tengerparton aludni, és várni, hogy a sirályok a fejünkre szarjanak takarónak.

Kökörcsin hunyorogva kémlelte a városkapu böhöm fagerendáit és az előtte strázsáló őr viharvert páncélját.

– Ne légy borúlátó! Minket itt várnak. A királyi palotában fogunk aludni, mert maga a király hívott meg engem, az istenért!

– De nem fizet.

A trubadúr megvakarta a szeme sarkát, és megvonta rikító kabátba bújtatott vállát.

– Lesz mit ennünk, királyi ágyban alszunk, királylányokkal sergünk-forgunk. Rosszabb feltételekbe is beleegyeztünk már. És, mint már említettem volt, a közönség el lesz alélva tőle, hogy a világhíres poéta éppen az ő szaros városukat tisztelte meg fényes jelenlétével.

Geralt barátjára nézett, és eltakarta kezével a szemét.

– Hát, hogy fényes, az egész biztos. Könnyezik az ember szeme, ha erre a rikkancs ingedre néz.

– Még jó, hogy nem vagy ember, és semmi szükséged arra, hogy fényes jelenlétemtől a szemedet takargasd – jegyezte meg, cinkosan kacsintva mondókájához.