A negyedik lány - Witcher fanfiction

18. fejezet

Vereena fáradtan döntötte neki felhevült homlokát a hűvös falnak. Aretuza termében csípős hideg volt, dacára az égő fától sercegő kandallónak a terem sarkában.

Émelyítő illatok kerengtek a csillár körül, amelyek lassan, akár a szitáló eső, egyre lejjebb és lejjebb süppedtek, és szörnyen irritálták Vereena orrát. A varázslónők módszerei nem kíméltek semmilyen érzékszervet. A lány tüsszentése ordenáré visszhanggal sepert végig a termen.

Csaknem teljesen egyedül maradt. A varázslónők dolguk végeztével dacos eleganciával kivonultak, és nem nagyon törődtek többé a lánnyal. Vengerbergi Yennefer is csak a halvány mosolyának emlékét hagyta hátra neki.

Ám a csaknem nem a teljesen egyedült jelentette: Abby ott állt, a szemközti falnak dőlve, kinyújtóztatva elgémberedett karját. – Élsz még, Reena? – kérdezte, elnyomott ásítással a hangjában. A varázslónő szeme alatti karikáktól még sötétebbnek tűnt a szeme. Ő is alaposan kivette a részét az átok megtöréséből.

Vereena megfordult, majd lecsúszott a fal mentén és leroskadt a padlóra. – Legszívesebben elhánynám magam. – Kiropogtatta ujjait, amelyből nem is olyan régen még ocsmány karmok nőttek ki. – Mit tudsz mondani? Véglegesen meggyógyítottak már?

Abby visszagondolt az iménti órák keserűségére. Vereena ugyan a mágia kontrollja alatt senkinek sem ártott, amikor mesterségesen átalakították az átka szörnyévé, de mindenki pontosan tudta, mekkora veszéllyel is állnak szemben. Yennefer is a teremben tartózkodott, amikor a lányt gyógyították, és meglepettsége kiült szigorú vonásaira. Volt, aki keményen odaszúrt a vengerbergi varázslónőnek, hogy ugyan miért nem tudta teljes egészében leszedni az átkot. Ám a legtöbben kijelentették, hogy Yennefer igenis megtette annak idején a tőle telhetőt, de az egészen egyszerűen nem volt elég egy ilyen komplex átok esetében, ami százéveket élt túl háborítatlanul a negyedik lány testébe zárva.

Vereena sokat szenvedett. Azonban most már valóban úgy tűnt, vége van.

Abby magabiztosan bólintott tehát Vereena kérdésére. – Igen, véglegesen. Soha többet nem kell félned, megígérem. És soha senki nem fog hallani arról, ami itt, a négy fal között történt. Tudom, hogy nem volt életed legszebb négy és fél órája.

Vereena, ha őszinte akart lenni, semmire sem emlékezett az egészből. Miután Tissaia de Vries kimondta a megfelelő igét, Vereena elveszítette a kapcsolatát a külvilággal. Ugyan nem emlékezett, de tudta, mi lett belőle arra az időre, amíg segítettek rajta. És még ha nem is emlékezett volna, akkor is, az északi falon húzódó, mély, cakkos szélű karomnyom örök mementóként díszítette az aretuzai intézet falait. Ha Vereena el is felejti, Aretuza falai sohasem.

– Nem tudom, hová menjek, Abby.

A vörös hajú nő felvonta a szemöldökét, ellökve magát a faltól. – Ezt meg hogy érted? Úgy volt, hogy hazaviszlek, amint az itteni teendőinknek utánajártunk. Nem maradhatsz itt.

– Tudom – biztosította Vereena gyorsan, maga elé emelt kézzel. – Nem is erre gondoltam. Hanem arra, hogy nem akarok hazamenni. Jelenleg képtelen vagyok rá. – Lehunyta a szemét, majd a karjára fektette a fejét. Hosszú, sötét haja legyezőként terült el az alkarján. – Nem tudok anyám szemébe nézni, sem apám csarnokait látni. Mocskosnak érzem magam, Abby. Nem annak, akit megtisztítottak.

Abby válla megroskadt a kijelentésre. Hosszú csönd uralta a termet.

– Azt hiszem, értelek – rebegte végül Abby, igyekezve minél inkább uralkodni a könnyein. – Úgy sajnálom, Ree.