A negyedik lány - Witcher fanfiction

15. fejezet

– Reena, ne húzódozz! – Esthel irtózatos rántással igazította helyre a fűző szalagjait, Vereena tüdejéből az összes oxigén kiszaladt. – Szépnek kell lenned, még szebbnek, mint szoktál. – A fehér szalag fürge kígyóként tekeredett Esthel ügyes ujjai között. – Ilyen ruhám még nekem sem volt, nézzenek oda! Hogy kivirult a menyasszony!

– Egy fenéket virult, mindjárt elhányom magam! – szuszogta a lány, egy újabb rántással később. A fehér menyasszonyi ruha úgy passzolt rá, akár egy második bőr, a szoknyarész azonban suhogva kiszélesedett a derekánál. – Vagy a fűzőtől, vagy a vőlegénytől. Dönteni sem tudok így hirtelen.

– Ugyan, Reena – kacagott fel Esthel erőltetetten. – A portréja nem is olyan csúnya.

– Darius egyidős apával! – kiáltott fel Reena, miközben nővére ráterítette a fehér, uszályos köpenyt. – Nem mellesleg a portréfestők mindig túloznak, már ami a portréalany szépségét illeti. És ez a festmény még így sem túl hízelgő képet fest arról az emberről.

– Királyné leszel, szóval hallgass! – rántotta meg a felakadt köpenyt Esthel. – Nem lesz rossz sorod. Darius egészen kedves is tud lenni.

– Ha eleget iszik, biztosan.

– Ne túlozz! Ő tényleg lovagias, nem úgy, mint Leara férje. Az tényleg egy disznó.

Vereena hallgatott, miközben a nővére tovább szépítgette; némán hagyta, hogy megigazítsa a haját, hogy eligazgassa a gyöngydíszeket, az ékszereit, a gyűrűit, mindent.

Esthel ma nagyon kitett magáért, igyekezett bepótolni a házassága után kimaradt egy évet, amikor nem is látta húgát.

– Hé, Reena – mormolta, kezét a lány arcára fektette. Vereena szürke szeme könnyel telt meg. – El ne sírd magad, mert akkor úgy fogsz kinézni, mint egy hegyi troll. A sminkedre figyelj!

– Figyelek.

– Ne szipogj, kicsi! – Óvatos ölelésbe fonta a húga alakját, aki nem ellenkezett, sőt vehemens lendülettel viszonozta az ölelést. – Tudom, hogy nem így képzelted el ezt a napot, és legkevésbé sem ezzel az emberrel, akihez ma hozzáadnak. De te ezerszer jobban jársz azoknál, akik Erwirben laknak. Nem leszel se szegény, se mocskos, Darius nem fog bántani, és egész közel lakunk majd egymáshoz. Kérlek, gondold ezt végig, mielőtt elsírnád magad a pap előtt. – Megfogta a menyasszony reszkető kezét. – És ne küldj több levelet annak az idiótának, légy szíves.

– Honnan...?

– Nem vagyok ostoba – mondta felettébb lágyan Esthel. – Az a Kökörcsin, az nagyon beette magát a szívedbe. De soha többé nem fogod őt látni. Sőt ahogy így helybenhagyott, meg is ölném, ha még egyszer ide merné tolni azt a hülye képét.

– Annyira szere...

– Ne mondd ki. – Esthel kendőjével letörölte húga csorgó könnyeit. – Felejtsd el. Vége van. Már várnak téged odakint.

– Tudom.

– Menjünk. Kikísérlek.

– Legyél mellettem az esküvőn! Egyedül nem tudom végigcsinálni...

– Mind egyedül megyünk ezen az úton végig – nézett rá Esthel szigorúan. – Mindannyian. Neked is így kell. Te is kibírod.

***

– Engedjenek! Engedjenek már, az istenek szerelmére! Hall maga, ember?! Takarodjon már az útból, ha kérhetem!