A negyedik lány - Witcher fanfiction

2. fejezet

– Ki az istennyila gondolta volna, hogy ekkora tumultus lesz?

Kökörcsin úgy szorította magához a lantját, mint más a gyermekét. Geralt megvonta a vállát, ettől a hirtelen mozdulattól a mellette álldogáló fogatlan dáma úgy dőlt bele a tömegbe, mint egy tekebábu.

– Mégis mit vártál? Esküvő van. Még legalább négy-öt ehhez hasonló szaros  királyságocska van egy igen apró területen összetömörítve, nyilván ugranak a népek az ingyen fogásokra. – A mellette álló, igen rút, de feltételezhetően gazdag pár mindkét tagja elítélő tekintettel mérte végig a vajákot, mire Geralt ronda mosollyal hozzátette: – Már elnézésüket kérem.

A pár férfitagja felhorkantott, majd odébb húzta karvalyorrú feleségét. Geralt megvetően mérte őket végig, már ha a látását nem blokkolta volna az a tömérdek ember.

– Az lehet, hogy esküvő van, de most jelenleg a vágóhídon érzem magam. Nincs levegőm. Geralt, el fog menni a hangom.

– Nincs nekem olyan szerencsém – mormolta a vaják, mire Kökörcsin már reflexszerűen legyintett.

A tömeg hirtelen megindult, és végre frissnek is nevezhető levegőt szívhattak magukba a tömegnyomor után. Kökörcsin céltudatosan vágott át az emberek között, Geralt sóhajtva követte. A bárdnak félelmetes érzéke volt ahhoz, hogy utat törjön magának.

– Úgy látom, felkészültek a fogadásomra – jelentette ki Kökörcsin, miután beértek az előcsarnokba, és mindenféle udvariasságot nélkülözve bámészkodásba fogott.

– Ha ezt úgy érted, hogy elképesztően giccses, akkor egyetértek – jegyezte meg Geralt. Kökörcsin nevetett, majd megragadta barátja karját.

– Látod ott azt a töpszli embert? Jaj, nem azt, azt ott!

– Akinek túl hosszúra szabták a vörös palástját?

– Igen, azt. Mint egy királyi disznó, azokkal az apró patáival. Na, ő a király.

– Kitalálhattam volna.

A poéta már meg is indult a király felé, Geralt futólépésben követte.

– Illendő lesz szólnom neki, hogy megérkeztem – magyarázta, miközben megigazgatta rikkancs zekéjét. – Bizonyára várt engem. – Még mielőtt a vaják erre bármi epéset szólhatott volna, Kökörcsin már ott is termett a király mellett. – Felség, örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. A nevem...

Eddrick disznószeme a trubadúrra ugrott, hatalmas mancsa a levegőbe lendült.

– Kökörcsin, Oxenfurt csalogánya! – A mancs hátbavágta a trubadúrt, aki félrenyelt az ütés erejétől. – Hát megjött az ünnepség kukorékoló fénypontja! Remek hír! Már meg is ragadhatod azt a míves lantodat, és pengetheted a rikácsolnivalót! Épp időben érkeztél. – Eddrick szeme megtalálta a vajákot, tekintete kissé elkomorult. Kökörcsin azonnal beszélni kezdett.

– Ő itt a barátom és testőröm, Ríviai Geralt, a híres Fehér Farkas, balladáim kitüntetett szereplője. Nem kell aggódnod, felség, a legnagyobb szörnyűség, amit hozhat, az a kellemetlen modora.

Eddrick egy hosszú másodpercig némán méregette a vajákot, aztán végül felnevetett.

– Mennyi híresség tiszteli meg a lányom esküvőjét! A Fehér Farkas! Ah, öröm veled üzletelni, bárd. Csupa öröm. Kettő az egyben!

Geralt meglehetősen éles tekintettel illette a királyt, mire Kökörcsin figyelmeztetően köhögni kezdett, ami a fülledt levegőben hamar krákogásba fulladt.