A negyedik lány - Witcher fanfiction

9. fejezet

A titkos kijáraton át távoztak, abban reménykedve, hogy így nagyjából észrevétlenek maradnak. A kijutással nem is volt különösebb probléma. Baj nélkül kiértek a palotából; a sikátorokon azonban már nem jutottak át. Útjukat állták.

Kökörcsin nem látta meg az árnyékban mocorgó alakokat, ám Geralt igen. Kiáltására barátja visszahátrált mellé.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg a sötétségből egy káráló női hang. Test mozdult a homályban, majd lépett ki a bágyadt holdfénybe. Az egyik gardedám volt, ocsmány vigyorral az arcán, hangja gúnytól csöpögött. Jobban emlékeztetett egy hiénára, mint egy embernőre. – Íme, a felmentősereg. És megtudhatjuk, hová viszitek a kis úrnőt?

– Nem. – Geralt bajban volt. A kezében az öntudatlan, szinte lélegezni sem lélegző lánnyal nem tudott harcolni, de nem akarta megkockáztatni, hogy kiengedi a kezéből, vagy hogy a bárdra bízza. Félt a következményektől.

– Akkor megmondom én. – A másik gardedám alakja szökkent ki a sikátorból, mögötte felbukkant még két társa. – Sehová. Nem mentek ti sehová. Átadjátok a lányt, és azt tesszük, amit tennünk kell. – Előrántott valamit maga mellé a feneketlen sötétségből. A levegő megreszketett, és Abby sovány teste jelent meg a hárpia szorításában. A lény óriási szemei félelemmel teltek meg. Túszul ejtették.

Geralt halkan elkáromkodta magát, majd annyit mondott:

– Megölni, igaz? Azt kell tennetek vele, ez a feladatotok.

– Okos vagy, vaják.

– A király küldött? Erre bérelt fel benneteket a kezdetektől?

– Amint veszélyes a helyzet, meg kell ölnünk. Igen, így szól az alkunk. Most elég veszélyes. A kislány átalakult.

– És mit tud tenni négy korosodó dáma egy fiatal elátkozottal szemben? Mi lesz, ha Vereena felébred?

A gardedámok félelmetes uniszónóban elvigyorodtak. Apró emberfogaik megnyúltak, hegyes agyarakká nőttek, hátukból mérgesen csillogó tüskék meredtek elő.

– Négy dáma semmit sem tehet ellene, igazad van – morogta eltorzult, ugatásszerű hangon a dáma. – De négy Gardedám... ők már tudnak egy-két dolgot. Add át a lányt, vagy elvágjuk a kisszörnyed torkát. – Abby szőrös nyakának késpengényi karom feszült. A varázslónő riadtan szűkölt, de Geralt látta, hogyan villan meg a sötétben a szeme.

A vaják megfeszült, tekintete találkozott Kökörcsinével. A költő ugyan reszketett, de bólintott. Nem volt más választása.

Geralt előre lépett, óvatosan a fölre térdelt. A gúnyosan ciccegő Gardedámok szeme láttára lassan a fűbe engedte Vereena testét, akinek még csak arcizma sem rándult. Mikor már teljesen a földön hevert, a vaják még mindig mögötte guggolt, felnézve a Gardedámokra.

– Itt van a lány. Vigyétek.

– Lépj hátra, vaják!

– Előbb engedjétek el a lényt.

– Milyen mulatságos! – szólt közbe az egyikük, a nagyobb darab. Kezében ezüstrúd villant. – Egy mutáns négy szörnnyel alkudozik két másik szörny élete felett. Van iróniája a dolognak. Lestha! Engedd el a kis bugrist.

– Egy fenéket engedem! Ha a vajákolós becsap minket, akkor nem lesz semmink!

– Lestha, ugyan már. Letette a földre, egy szúrás, és vége van.

– De ha mégsem engedi át, előkapja a kardját, akkor...

Abby csak erre várt; hogy a figyelem megoszoljon. Felvisított, és akkora villám csapott ki a kezéből, ami még a saját szőrét is megpörkölte, az őt fogva tartó Gardedámmal egyetemben. Az kidőlt, a másik három egy tört másodperce döbbenten meresztette a szemét a kis lényre. Aztán támadásba lendültek, félelmetes szinkronban.