A negyedik lány - Witcher fanfiction

19. fejezet

1 év múlva

Vereena elégedett mosollyal ülte meg a lovát. A múló hónapok egyre jobb lovassá nevelték ki a lányt. Olyan messzinek érezte azokat a napokat, amikor nem kellett órákat nyeregben töltenie, hogy lassan úgy érezte, ez az izgő-mozgó, szénát pusztító kanca az ő egyetlen, igazi otthona. Magányos óráiban úgy beszélt hozzá, ahogy azt egy kedves ismerősétől látta, hogyan kell. Nina, a szürke kanca tehát minden titkáról tudott. Hetek óta Nina volt az egyetlen élőlény, akit biztos pontnak nevezhetett az életében.

Ugyanis két hete és egy napja Abbynek is búcsút mondott. A varázslónő lemaradt, városlakóvá vált, és a helyi emberek apró-cseprő problémáinak középpontja lett. Megszerették őt, Vereena azonban nem akart ott maradni. És, végtére is egy bárdnőnek illett mozgásban maradnia.

Vereena még maga is alig hitte el, hogy mire adta a fejét. Nem egészen egy éve ugyanis sziklaszilárdan kijelentette, hogy soha többé nem fog énekelni; ez azonban nagyjából fél év elteltével megváltozott.

Egy faluban történt meg a csoda. Talán Viharfa volt a neve; de az a hely nem is igazán falu volt, inkább csak sok, egymást érő ház láncolata egy poros úttal kettéválasztva. Az ottani halász megsérült, Abby pedig gyógyítóként természetesnek találta, hogy segítsen. Vereena pedig természetesnek találta, hogy ő is ott maradjon.

A lány azt hitte, egyedül van. Egy földig hajoló fűzfaág fedezékében ücsörgött, egy farönkön, nem tudva tovább elviselni a közösség kis házában zajló gyógyítás sikolyait. Csak egy csöndes sarkot akart magának.

Először csak halkan dudorászott, a gondolataiba merülten. Az ének annyira a részét képezte az életének, hogy teljesen sohasem tudta kizárni, bármennyire is akarta. Az ének mindig eszébe juttatta Kökörcsint. Ezért hosszú ideig csak szomorú dalokat dúdolt magának.

Akkorra azonban már talán sikerült kilépnie a melankolikus komorságból; és akkor, a fűz alatt, bátortalan, de határozottabban vidámabb nótába kezdett. Egy olyan élet dala volt, amelyet egykor a magáénak tudott; egy királylányé, tele bálokkal és színekkel, tánccal és zenével. Az az élet már nem volt az övé, de annak dalait kincsként őrizte az emlékezetében. A negyedik lány mítosza ellehetetlenítette ott az életét, tiszta lappal akart kezdeni, távol azoktól, akik emlékezhetnek rá, de ez a dal, ez megmaradt neki. És akkor elénekelte.

Meghallották. Más sem tudott a gyógyítás közelében maradni, és azok, akik ott ültek az árnyak között, a kelő Hold fénye alatt ringó ágak között, mind hallották Vereena énekét. És le voltak tőle nyűgözve.

Szép lassanként megtelt a lány körül a tisztás, és Vereena tucatnyi csillogó szempárnak dalolt, és tucatnyi csendes száj telt meg az énekével. Marasztalni akarták, énekeltetni, hallani a hangját. A lány vett egy mély levegőt, majd kifújta a múlt fájdalmát és veszteségét, és tovább énekelt. Órákig énekelt, és úgy érezte, végre megtisztult; a negyedik lány mocska eltűnt a lelkéről.

Azóta énekelt, ha Abbyvel jártak valahol; fogadókban, házakban, udvarokban. Szívesen fogadták őket; a gyógyítót és a bárdnőt.

Senki sem tudta Vereena nevét, mert a lány nem akarta, hogy kiderüljön. Ezért elkezdték őt becézgetni, akár egy édes rokont; Fülemüle, Csalogány, Méztorok.

Az emberek megszerették, mert a dalai csendesek és nyugodtak voltak, akár az éjjeli, szemerkélő eső.

Híre ment a csodás hangú lánynak. Vereena élvezte a szeretetet, és amikor Abby úgy döntött, ő maga letelepszik, Vereena nem követte a példáját. A vándorutak biztosították a közönséget, az anonimitást. Tetszett neki ez az élet.