A negyedik lány - Witcher fanfiction

5. fejezet

Vereena arra ébredt, hogy a Nap felbukkant a dombok felett. A horizonton szélesedő aranysárga sáv táncoló árnyakat festett szobájának falára, percekig csak bámulta őket, szó nélkül.

- Ugye tudod, hogy le kellene menned? - Abby kellemes női hangja most szirénaként hasított a fülébe, Vereena összerándult.

- A csillagokra, Abby! Majdnem kiestem az ablakon!

- Tudod, hogy nem hagytalak volna kiesni. Ne drámázz.

- De akkor is...

Vereena leküzdötte magát a párkányról, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Különös szörnybarátjának alakja sejtelmesen bukkant elő a sötét szobasarokból. Hosszú, vékony, barnás szőrrel borított kezét a lány felé nyújtotta, akárha egy ölelést akarna felajánlani; Vereena azonban tudta, hogy ez csak hegyibeszédének kezdete lesz.

- Drágám - kezdte a lény, oldalra hajtva fejét. Egészen különleges volt; szív alakú arcában öklömnyi sötét, kifejező szemek ültek, amikben ragyogott az intelligencia. Rókaszerű fülei lelapultak, inas testén hosszú szőr nőtt. Nem volt ocsmány, de igazán szép sem. Egy szörnyeteg. - Szomorú vagy amiatt a dinka miatt, aki az ablakod alatt kornyikált. Látom rajtad, ahogy nézel. Elárulom neked, hogy nem éri meg.

- Abby, kérlek...

- Apád is leszidott, igaz? A vitta miatt.

- Igen. Nagyon. Azzal vádolt, hogy az összes rossz szellemet a palotára hoztam, amiért előbb leengedték a gardedámok! - Vereena dühösen az égbe lökte kezét, aztán sötét hajába tépett. - Anyával ordított az este emiatt. Pont ő kiabál, amikor apának van a leginkább elege ebből a negyedik gyermekes históriából...! Csak akkor érteném, hogy minek tartja be ennyire ezt a nyüves szabályt, hogy engem le kell függönyözni, mint valami elhasznált bútort! Így senki sem fog elvenni, a reményei szerint sem!

- Reena, ne kiabálj.

- Nem kiabálok! - kiáltotta ugyanolyan frusztráltan a lány, miközben magára rángatta az aláöltözetét. - Sajnálom. Csak tudod, az van, hogy... Abby...

- Félsz, hogy a kis dinkádat elriasztja, igazam van?

- Igen! Talán nem lehet? Talán nem jogos? - Vereena előhalászta délelőtti ruháját; a napsárga anyag csillogott-villogott a rávarrt kristályoktól. - Hallottad, hogy énekel?!

- Nem vagyok süket, Reena. Olyan hangosan vinnyogott tegnap éjjel, nem is csodálom, hogy karikás a szemed. - Vereena sírós grimaszára leengedte a kezét, békülékenyen elmosolyodott. Hegyes fogacskái kivillantak vékony, sötét ajka alól. - Ugyan már, ne éld bele magad. Én láttam őt a nővéreddel, hisz meséltem, nem? Tudod, milyen férfi az ilyen. Pff! Nem kell.

- Hagyjuk is a témát. Inkább segíts ezt felvenni - mutatta fel rosszkedvűen a napsárga ruhát. - Utálom a mostani komornámat. Olyan érdes a keze, hogy kiszakítja az anyagot. Mellesleg teljesen sötét szegény. A köpenyemet valamelyik nap fordítva akarta rám adni!

- Te sosem szoktál ilyen megvetően beszélni. - A lény olyan szúrós tekintettel méregette a lányt, mint valami megrovó anya. - Vereena, szedd össze magad. Dinka poéta ide vagy oda, te egy jólelkű, kedves ember vagy. Kapj az eszedhez.

- És ugyan minek? - fortyant fel a lány. - A negyedik lány vagyok! Még a végén vérengzésbe kezdenék bánatomban, ettől félsz?

- Nem, nem ettől félek! - csapott rá Abby aprócska öklével az asztalra. - Hanem attól, hogy ennek az idióta próféciának az árnyában fogsz elhervadni! Próbálj felülemelkedni rajta!