A másik herceg

Christine Olson

Az események túl gyorsan haladtak, már-már egymásba folytak. Miután a herceg élete elindult lefelé azon a bizonyos lejtőn, lehetetlen volt gátat szabni a következményeknek. Minden újabb nap elteltével egyre mélyebbre süllyedt. Napok óta hívogatta az álmában látott sötét kút. A büszkesége romokban hevert, az élete kisiklott, az apja kitagadta, az esküdt ellensége trónra lépett. Csupán el kellett volna rugaszkodnia az ablakpárkány széléről, ahogy a bátyja tette nemrég. Néhány másodpercnyi szabadeséssel mindennek véget vethetne.

Lewis első gondolatai mégsem a feladás köré csoportosultak, miközben a Wiseman-kastély toronyszobájából figyelte az indulásra készülődő szolgálókat. Talán a Peterével hasonlatos helyzete ösztönözte változásra, vagy Kornel béketárgyalás utáni szavai ültettek bogarat a fülébe, esetleg Lord Wiseman gyengeségtől óva intő, őszintének tetsző tanácsa ébresztette fel a rég halottnak hitt kitartását, de ezegyszer nem állt szándékában elfutni a problémák elől. Küzdeni akart, megtalálni az útját, ismét emelt fővel járni, a puszta létezésével bosszúságot okozni Ferdinandnak, túlszárnyalni az önelégült Kornelt, és az egykori támogatói orra alá dörgölni, mekkorát tévedtek vele kapcsolatban. Elhatározta, hogy véget vet a tehetetlenségének és megállítja a királyt, ha az továbbra is hátrányos döntéseket hoz Namerh sorsára nézve. A második otthonát kellett védenie, hiszen az elsőbe be sem tehette a lábát, amíg fennállt annak a veszélye, hogy a dühöngő apja egy óvatlan pillanatban a fejét veszi.

Az eljegyzés időszakát kénytelen leszek kibírni. Tekintve, hogy a kialakult helyzet Kornel számára is kellemetlen teher, valószínűleg az lenne a legbölcsebb, ha egyikünk sem törődne a ténnyel, hogy augusztusban – ha csak rövid időre is, de – házasok leszünk, és élnénk tovább az életüket. Erről valószínűleg ő sem vélekedik másként. Tehát annyi a dolgom, hogy nem emlegetem szükségtelenül az eljegyzést, valamint nem veszem magamra a király ostoba flörtjeit. Ez menni fog. Remélem.

A herceg egyelőre nem törődött azzal, hogy mi lesz száz nap múlva, amikor már semmi nem köti őt Kornelhoz és a királyságához. Nem fájdította feleslegesen a szívét a hontalanság gondolatával.

A herceget az udvarra érve kellemetlen meglepetés fogadta. Az apró kocsit, melyben eddig utazott, Laurel úrfi poggyászai töltötték meg, a bakon üldögélő sárga szoknyás Rosa pedig egy érett narancs hámozásával és cikkekre szedésével foglalatoskodott. A lány fennhangon szitkozódott, amikor a kezében tartott gyümölcs maró leve a szemébe fröcskölt.

– Hogy a kulcscsontja fordulna ki a helyéről és a Próféta sújtaná villámokkal az egész flancos kúriáját! Ez az egész Lord Ramses hibája, miért termeszt ilyen ördögi narancsot az üvegházban? Nincs is húsa, egy merő lé az egész. Mit állsz ott, Lewis?

– Hol fogok utazni?

– Itt biztos nem – felelte Rosa a kocsi zsúfolt utasterére pillantva. – Én sem férek el az úrfi csomagjaitól. Üzenetküldő gépezetet tervez, és az összes lehetséges alkatrészt magával cipeli. Ott kuporog valahol a szürke ládák között, ellenőrzi, hogy a hintó rugózása káros-e a kacatjaira. Seven úrfi! Nem tudja, hogy a herceg hol fog utazni?

– Csak Seven – érkezett a válasz, a valóságos torlaszt alkotó csomagok miatt kissé fojtott hangon –, és fogalmam sincs.