A másik herceg

Isaac Legrand

Próbáltak eltávolodni a szigettől, de a rengés keltette hullámok minduntalan visszasodorták a kis vitorlást a part közelébe. Amikor a dühöngő ár lecsendesedett, már mindkét matrózzá avanzsált testőr szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, így Mr. John pihenőt rendelt el egy, a szigettől tisztességes távolságra fekvő szikla takarásában. Már hajnalodott, az ég alját rózsás foltok tarkították. A hűvös szélbe sós pára vegyült.

Lewis összehúzta magán a durva anyagú vitorlavászonból hasított takarót. A fogai vacogtak, igazán megsínylette a köntöse hiányát. Nem tudott elaludni. Bár az egyik pillanatban elöntötte a fáradtság, a másikban éberebbnek érezte magát, mint valaha. Kornel egy korhadt ládán kuporgott, mélybarna szemeit továbbra is rémisztő fénytelenség tompította. A herceg eleinte próbált hozzá beszélni, de a tartózkodó kérdései és a nyugtatónak szánt szavai is süket fülekre találtak.

Két lassan vánszorgó óra elteltével Mr. John felkeltette a bóbiskoló katonákat, és ellátta őket az indulásra vonatkozó utasításokkal. Lewis nem bírta megállni, hogy a lelkiismeretétől vezényelve közbeszóljon:

– Megkerülhetnénk előbb a szigetet? Látni szeretném a pusztítást.

Az alagutakban dolgozókat Ludwig parancsnok bosszúságára még reggel hazaküldték, de a munkásszálló lakói között akadhattak áldozatok. Még ha mindenki időben kiért a partra, akkor is elképzelhető, hogy a robbanáskor elszabaduló törmelék maga alá temette a kikötőt. A saját lelki nyugalma érdekében Lewisnak meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a bányászok átvészelték a katasztrófát. Többé nem akarta, hogy mások haljanak meg miatta. Hogy mások haljanak meg helyette.

A szíve mélyén azt remélte, hogy az uralkodó az érzéketlenségéből kizökkenve megtagadja majd az önző kérését, de Kornel nem tiltakozott, így Mr. John vállat vonva engedelmeskedett.

– Ha valakinek baja esett, ne ostorozza magát! – tanácsolta. – Mindig vannak halottak. A bűntudata nem támasztja fel őket.

Bár a viselkedése alapján a királyhoz hasonlóan az idősödő kocsist is az érzelemmentes szóval lehetett a legpontosabban jellemezni, kettejük állapota valójában fájdalmasan különbözőnek tetszett. Míg Mr. John egész életében szigorú, gépies, és visszafogott modorú volt, Kornel csupán az elmúlt órákban vált önmaga üres, kizsigerelt vázává.

Néhány perc múlva a hajón utazók már teljes hosszában beláthatták a déli partot. Az erdő szélén Ludwig parancsnok magából kikelve ordibált a romokat bámuló Vulpius felügyelővel. A széles fövenyt sáskahadként töltötték meg a következő kompra váró munkások, a számuk nem csappant meg jelentősen a robbanás következtében: csaknem mindannyian megfelelő távolságba kerülhettek a Kék-sziklától, mire a katasztrófa bekövetkezett. Az ég még épp csak világosodott, és a fekete csillagos hajó a szigettől tisztes távolságban szelte a habokat, így a herceg nem tudta megfejteni a bányászok arcjátékát, de a testtartásuk és a mozdulataik nem ijedtségről vagy gyászról, sokkal inkább kimerültséggel vegyes értetlenségről árulkodtak. Lewis visszatartott lélegzettel pásztázta a part vonalát. A mestermunkáját sirató felügyelőn kívül egyedül egy vézna, fekete bőrű fiú meredt megfeszített figyelemmel az összeomlott sziklára. A beesett vállú Lionel. Mintha abban reménykedett volna, hogy valaki előkúszik a törmelék alól. Carmielt és Cordie-t siratta, a barátait, akik valójában sosem léteztek. A herceg érezte, hogy megszakad a szíve, de nem állt módjában Lio tudtára adni, hogy mindketten túlélték. Miközben a felkelő nap sugarai kibukkantak az ég alját elhomályosító gomolyfelhők mögül, a vitorlás lassan maga mögött hagyta a Kéksziklás-szigetet.