A másik herceg

Namerhi Kornel

Lewis fáradt sóhajjal vette tudomásul a robosztus asztaloknál helyet foglaló főurak között elhatalmasodó vitát. A kedélyek forrongtak, az ellentéteknek lehetetlen volt gátat szabni. A trónörökös már meg sem próbálta felhívni magára a figyelmet, csupán ült az aranyozott trónszékén, és könyökét az indákkal és griffekkel díszített karfán nyugtatva szemlélte a kibontakozó káoszt. Remélte, hogy a tanács hamarosan lecsillapodik. Még hátra volt az aznapi ülésre kitűzött legfontosabb napirendi pont: a koronázás.

– Mit írjak, felség? – tudakolta kétségbeesetten a terem sarkába tolt ócska pad mögött ülő jegyző. Homlokáról csorgott a verejték, ahogy igyekezett az összefüggéstelen, felháborodott hangok kavalkádjából értelmes mondatokat kivenni.

– Amit ilyenkor szoktál. „És a tanácson ismét eluralkodott harcos őseik hagyatéka, a nyughatatlan természet" vagy valami hasonló sületlenséget.

Lewis gondolatban felírta magának, hogy fizetésemelést kéne ajánlania a gondosan körmölő, göndör hajú fiúnak. Már ha sikerülne akár egy fillért is spórolnia az állami pénzekből... Előtte azonban hozzáférésre lenne szüksége a királyi kincstárhoz. Márpedig ezen jog csak koronás főnek adatik meg.

– Khm... A koronázásról... – emelte fel a hangját feszengve.

– Miért veszi annyira egyértelműnek felséged, hogy csak úgy megkoronázzuk? – kiabálta be valaki a hosszú asztal túloldaláról. Lewis úgy sejtette, a lázadó hang a szétszórt, mégis éles szemű Mary Abrahams felől érkezett, akit a múlt héten sikerült rendkívüli mértékben magára haragítania. Elképzelhető, hogy mégsem volt olyan bölcs ötlet figyelmen kívül hagyni a légszennyezési törvény módosítására tett, silányul megfogalmazott javaslatát.

– Én vagyok az egyetlen örökös – jelentette ki Lewis. Bár igyekezett határozottan viselkedni, a hangja bizonytalanul csengett. – Ki más ülhetne a trónra?

A kérdését nyomasztó csend követte, majd a terem széles ajtaja egy fülsértő reccsenéssel kitárult, és Kornel herceg viharzott be rajta. Az elméletben be-, gyakorlatban inkább kiszámíthatatlan gesztenyebarna hajú ifjú díszes, vérvörös mentét és egyszerű éjfekete nadrágot viselt, nyoma sem volt rajta a megszokott elnyűtt ruhadaraboknak, a több hetes borostának, és a réveteg tekintetnek. Éber volt és elegáns, már-már királyi. Csak akkor szólalt meg, amikor úgy vélte, hogy a teremben minden szempár rá szegeződik.

– Lám lám, megérkezett a belépőm. – A szavak szinte legördültek a cseresznyeszínű ajkairól, magabiztos hangja még Lewis figyelmét is felkeltette volna, ha a trónörökös nem meredt volna a hercegre addig is őszinte érdeklődéssel. Edward király fiának érthetetlen felbukkanása rossz előjel volt. Nagyon rossz. – Nem szép, hogy az urak ilyen sokáig várattak. Majd megfagytam odakint.

– Ha szabadna méltóságoddal ellenkeznem, a hőmérséklet kimondottan magas ma – vágott közbe egy túlbuzgó hivatalnoktanonc. – A királyi időjós szerint holnap tetőzik a nyári aszály.

– Tavasz közepén? Szokatlan feltételezés – felelte Kornel pimasz vigyorral. – Egyébiránt nem az időjárásra céloztam. A palotabéli népek hidegsége fagyasztotta belém a lelket.

– Mily szerencse, hogy nem a szót! – jegyezte meg ironikusan az előbbi szemtelen ficsúr. A fiú mestere elnézést hebegve tarkón vágta a tiszteletlenkedőt egy ósdi krétadarabbal.

– Na de Lady Judith! Miféle fegyelmezési módszer ez?

– Kétségbeesett, méltóságos uram – válaszolta az említett nőszemély pironkodva. Lewis fájdalmasan tudatában volt a ténynek, hogy valahogyan vissza kellene szereznie a tanács figyelmét. Sajnos azonban valamennyi próbálkozása keserves kudarcba fulladt. A főurak felbolydultak, akár a hangyák: a jelentőségteljes pillantásra unott vállvonogatással válaszoltak, a diszkrét köhintést meg sem hallották, a hangosabb krákogást pedig látványosan figyelmen kívül hagyták. Egyedül a göndör írnok nézett rá várakozásteljesen, minden bizonnyal azon egyszerű okból, hogy a bukásának valamennyi részletét lejegyezhesse az utókor számára. „Lewis koronaherceg csúfos veszte annak volt köszönhető, hogy a főurak szegény páriánál még a rőzsehordó fiút is több figyelemmel jutalmazták, ezért ő halálra köhécselte magát a tanácstermi trónszékében." Végül a mellette helyet foglaló Katherine Noble, egykori nevelőnője szánta meg, és nyújtott át neki egy gyűrött zsebkendőt. Éljen a trónörökösi tekintély!