KÖNNY ÉS VÉR |Twillight ff|

ELSŐ FEJEZET

Rose:

Felsóhajtottam mikor az ajtó elé kísértek az őrök. Lehunytam a szemeimet, majd gyenge ökölbe szorítottam az egyik kezem, bár a másikat ha akartam, se tudtam volna, hisz abban egy tálcát tartottam amin plazma gyümölcsök voltak a cukrozott krém  alatt. Én csináltam, de pont ez volt a probléma: önbizalmatlan voltam. Még mindig bennem élt, hogy egyszer valamelyikőjük engem finomabbnak talál a vérem miatt mint egy nyomoronc plazma gyümölcsöt. De még ehhez sem volt elég önbizalmam, mármint.. Hogy olyanra gondoljak, hogy valamelyikőjük többre tart egy gyümölcsnél, annak ellenére, hogy tudtam: a vámpíroknak az a kedvencük amikor a hús ízét is megérzik, nem csak magát a vért avagy a plazmát. A díszítés a vérplazmákon? Az én ötletem volt, és milyen.. Rossz ötlet volt! De most már ott álltam az ajtó előtt és nem volt választásom. Végül egy kis kéretlen noszogatásra felemeltem az ökölbe szorított mancsom és alig, hogy hozzáértem az ajtóhoz a bársonyos, finom hang már szólt is. Mire kinyitották előttem az ajtót. Amint beléptem arcot váltottam, elmosolyodtam és kihúztam magam. A magassarkúmnak a hangja beharangozta az egész teremnek a területét.
– Meghoztam a vacsorát. – Szóltam fel vidáman majd letettem a három fő fej elé kikészített asztalra a tálcát. A fém lapról pedig levettem a három porcelán mély tálat. Sosem értettem, hogy lehet ennyire laktató egy ilyen pici helynyi „étel" egy ilyen hatalmas lényhez mint Caius vagy Marcus vagy... Nyeltem egyet. Aro... Csak most tértem észhez, hogy mind a hárman elképedve várnak rám, hogy eltávolodjak az asztaltól. – E..E.. – elcsuklott a hangom. Megköszörültem a torkom. – Elnézést.. – és a bocsánatkérésem beteljesítése érdekében egy hajolás szerű mozdulatot tettem. Egy ilyen minta szerencsétlenből mint én sosem lesz „olyan".. Elindultam kifelé, kissé sietve, a cipőm vékony sarka most még hangosabban vágódott oda a márvány talajhoz mivel siettem és nagyobb lendületet kellett, hogy vegyek. Mikor kiértem felsóhajtottam. „Hogy lehetek ilyen égő?" Szerencse, hogy ma már nem kell egyikőjük elé sem járulnom. Kivéve ha a félelmem beteljesedik: engem találtak imponálóbb vacsorának és visszahívnak. De erre úgy sem fog sor kerülni mert már kimen.. Ekkor vettem észre, hogy a terem közepén megtorpantam. Elkerekedtek a szemeim. Mindenki előtt majdnem magamhoz kezdtem el beszélni! Jesszus! Úr isten (ezeket úgy mondtam magamban mintha létezne ilyesmi egy ilyen világban)... Kikerekedett szemekkel indultam meg ismét, remélve, hogy megérem a kimenetelt és senki nem szólít meg. Főleg nem „ő"...

Aro:

Az óra tizenkettőt ütött. Én beléptem a terembe, ahol testvéreimmel fogom eltölteni az ebédidőt. Éppen ideje volt. Már gondolkoztam rajta hogy meglátogatom az egyik szolgálót és kiszolgálom magam. Mikor mind a hárman elhelyezkedtünk az asztalnál, elkezdtük tárgyalni északon élő testvéreinknek bűneit és további sorsát. Caius szokás szerint azt javasolta, hogy utazzunk oda, gyilkoljunk, és végezzünk a problémával. Azonban Marcus ellenezte a dolgot, hiszen esztelenség lenne ilyen megfontolatlanul cselekedni.  Azonban fontos, hogy a nem köztünk élő testvéreink is féljék és tiszteljék házunkat. Ehhez elengedhetetlen az erőszak.
Beszélgetésünket egy félelemmel teli szívdobogás szakította félbe. Na végre, megjött az ebéd. És milyen illatos egy étkezés lesz...
Ekkor kitárult az ajtó, és egy fiatal lány csattogott be idegesen a földet bámulva. Hát mit ne mondjak, jobban örültem volna az ő vérének, mint a tálban lévő vörös folyadéknak. Sietve letette elénk a tálcát, majd lefagyott egy pillanatra. Elgondolkodva bámult meg minket. Aztán rájött, hogy ez akár az életébe is kerülhet, ezért egy kis ijedt nyikkanással elnézést kért, és szinte elrohant. Még mielőtt kiért volna, még egyszer megtorpant, majd most már valóban futva távozott. Ez mosolygásra késztetett. Biztos nagyon édes lenne most a vére a sok adrenalintól. Édes...
Ekkor észrevettem az előttem lévő vér és valami emberi eledel undorító egyvelegét. Szegény, szegény szerencsétlen pára...nem tudta hogy a vámpírok nem esznek emberi étkeket. Na nem baj...orvosolható még a helyzet. Ezzel felemelkedtem az asztaltól majd vigyorogva az asztaltársaságom felé fordultam.
  -Ha megbocsátotok, testvéreim- majd az ajtó felé vettem az irányt. Még hallottam ahogy Marcus sóhajt egyet, majd magához hív egy őrt hogy kerítsen neki tiszta vért, és Caius gonosz nevetését. A szobám felé vettem az irányt, útközben megparancsolva egyik szolgának, hogy küldje a szobámba az előbbi felszolgálót. Mikor beértem,  az íróasztalomra támaszkodva, a vér hiányától már kissé ingerülten vártam az ebédemre.