KÖNNY ÉS VÉR |Twillight ff|

NEGYEDIK FEJEZET

Aro:

Miután kiviharoztam a lakosztályomból, rögtön a vérplazmák felé vettem az irányt. Nem lenne szerencsés széttépni az első szolgát aki szembejön.
Miután bevettem a szokásos adagom kétszeresét, a könyvtárba siettem kikapcsolódásként, hátha találok valami értékes adatot az északon élő Wulgranic családdal kapcsolatban, ami mellett  eddig esetleg elsiklott a figyelmem. Bár már rengetegszer nyertem háborút életem során, tudtam, hogy soha nem szabad közönyösen, bizakodóan felfogni a harcot. Veszítettem már hasonló baklövések miatt igen értékes embereket.
Valamivel később Marcus csatlakozott hozzám. A lányról kérdezett. Eddig még nem avattam be abba a teóriámba a családomat, ami a lány őseiről szólt. De most épp itt az ideje. A lány emlékeiben felfedeztem az igazságot.
Marcust sokkolta a hír, és ez igen nagy szó ha róla beszélünk. Ő olyan mint egy többezer éves madár, aki már mindent látott és mindent érzett. Persze mindhárman kissé ilyenek vagyunk, de ő olyan, mint ha mélységesen lecsupaszította és letörte volna az élet. A gyilkolástól persze felelevenült, és olyan volt mint egy újszülött vámpír. Ennél fogva őt tartottam a legbölcsebbnek hármunk közül. Ő alkotta meg az ideológiánkat, és többet tudott, mint a világ összes könyve.
Abban, hogy a lánynak életben kell maradnia, mindketten egyetértettünk. Ő azt tanácsolta, változtassuk át minél hamarabb, főleg mikor meséltem hogy távoli csillagként is mekkora mágia lakozik benne, hisz egy pillanat alatt megbűvölt, az érzései hatalmába kerített. Ő vámpírként hatalmas fegyver lenne.
Ám elmondtam, hogy tökéletes zálog a Hold gyermekeivel szemben. Így nem fogják megtámadni házunkat, hisz a Csalájuk mindennél fontosabb, főleg az úrnőjüknek, Mearának. Még ha a lány nem is rendelkezik az átváltozás képességével. Arról nem beszéltem Marcusnak, amit a lány irántam érzett. Legalább ennyi maradjon meg neki, ha már felhasználom terveimhez. A varázs, amit ha öntudatlanul is, de rámszórt, elmúlt szerencsére. Nem akartam érezni azt, amit ő. Ebben a helyzetben gyengévé tesz a szeretet és a félelem.
Dühösen néztem a szolgálólányra, aki miatt abba kellett hagynom az olvasást, immár másodszorra. A fejét lehajtotta, és természetesen félt, de eltökélten mondta, sőt az arca gyűlölködő volt, hogy a barátnője összeesett, miután kijött a szobámból. Felsóhajtottam, majd leküzdve a vágyat hogy széttépjem eme némbert, megkérdeztem most merre van a lány, majd elbocsájtottam.
Hamar az ágya mellett voltam. Közben Caius is oda keveredett valahogy. A Napra esküszöm, az öcsémnek úgy vélem az az eltitkolt varázsereje, hogy tudja, hol van rá most a legkevésbé szükség. Egy ijedt szolgát gyorsan kikérdeztem a történtekről, majd dühöngtem egy sort Caiusnak, hogy milyen idióták és érzékenyek az emberek, majd hogy levezessem a dühömet, letéptem az egyik olyan szolga fejét, aki hagyta hogy kárt tegyen magában a lány.
Ezután visszatértem a könyvtárba és az éjjelt ott töltöttem. Hajnalban aztán elhívtam magammal Caiust, az erdőbe, hogy vándorokra vadásszunk. Muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget, mielőtt beszélek a lánnyal, mellesleg most neki köszönhetően volt zálogunk a Hold gyermekeivel szemben. Miután visszaértünk, írtam egy levelet Mearának, amit az egyik megbízható vámpírommal észak felé küldtem, a farkasokhoz. A levélben ismertettem a mostani álláspontot vele. Illetve a lány mellé rendeltem egy vámpírt, hogy figyelje, és ne engedje hogy bárki is szóba álljon vele a külvilágból. Csúnyán belerondított volna terveimbe egy ilyen kis hiba.
Kora délután aztán magamhoz hívattam a kis fegyveremet. Van mit megbeszélnem vele.