KÖNNY ÉS VÉR |Twillight ff|

MÁSODIK FEJEZET

Rose:

Szorongva siettem végig a folyosón. A szívverésemet szinte hallani lehetett, bár tudtam, hogy ez köztük nem csak metafora, tényleg hallja itt mindenki a dobogást, ami a mellkasomból árad, szinte már kiszakítva magát a helyéről. Tényleg itt vagyok. Viszont most nem húzhatom az időt, azt mondták a dolog sürgős. Lassan kopogtam és mikor meghallottam azt a bizonyos hangot, elvert a szívem és kihagyott egy ütemet. Elkerekedtek a szemeim. Ahogy beléptem ott ült. Konkrétan, és most nem egy álomban voltam, tényleg ott volt! A pupilláim kitágultak, csak úgy mint az ereim, a testemet kellemetlen forróság öntötte el: adrenalin. Nem értettem, hogy lehet valakinek ekkora önkontrollja, hogy ne támadjon le. Bár ki tudja? Lehet, sőt.. A vége szinte biztos, hogy az lesz. Halál, és ha csak nem lesz bennem annyi őrültség, hogy megpróbáljak ellenkezni, akkor még meg is úszhatom az egészet. Ekkor fogtam csak fel, hogy a férfi gonoszan, hamiskásan mosolyog rám, de nem fenyegetően, nem ijesztően inkább...Mintha próbált volna a komfort zónámba visszazökkenteni. Mielőtt megszólalhattam volna, kinyújtotta felém a kezét, hogy odaadjam az övénél kisebb, vékonyabb tenyerem. Nyeltem egyet, annyira dühös voltam, hogy majdnem elsírtam magam. Ez egy összetett érzés volt. Azért sírtam majdnem, mert dühös voltam, és azért voltam dühös mert féltem.. Érdekes. Nem nagyon mertem közelebb lépni, egy fél lépést tettem meg felé majd megtorpantam. Tudtam mire képes, ha megérint látni fogja minden egyes gondolatomat... Ezt meg határozottan nem akartam... Nem akartam, hogy tudja...Hogy rájöjjön arra amiről mindketten tudtuk, hogy tud. Hogy nem csak az öröklét miatt áldoztam fel magam már akkor, mikor belegegyeztem ebbe az életbe. Mondjuk az más kérdés, hogy volt e egyáltalán választasom...
De immár túl késő volt. Nem úgy mint nekik. De nekem.. Nekem az idő még értékes volt. És ez a gondolat vezetett arra, hogy végül a tűzforró ujjaimat a tenyerébe rakjam. Kissé lehajtotta a fejét a kezünk felé, miközben szélesen vigyorgott. Lehunyta a szemeit.. Hála istennek, hogy lehunyta a szemeit! Legalább nem kellett a szemébe néznem. Ekkor vettem csak észre, hogy úgy reszketek mint a nyárfa levél, és, hogy nem bírom már kontrollálni a testem. Nincs felette irányításom. De neki sem nagyon volt már, a szája széle megrezzent, mintha olyasmit „látott" volna ami nem tetszett volna neki.. Ettől az ájulás szelleme kellemetlenül megsimította a fejem hátsó részét és kerülgetett. Egyre szorosabban. A szám belsejében beleharaptam az alsó ajkamban belső húsába. Féltem, nem.. Rettegtem a haláltól. De mégsem említettem, legalább olyas valami miatt fogok meghalni amiért érdemes. Nemes tettért.. És most nem Aro éhségéről volt szó. Hanem.. Az érzésről. Amiért képes voltam bármimet odaadni. Hatalmas szemekkel néztem rá mikor végre felállt az író asztalától. Reszkettem: legalább egy teljes fejjel magasabb volt mint én. Megfordult a fejemben, hogy ellenállok, hogy megpróbálok elfutni, hogy felsikoltok. De az hogy visszavágjak, hogy megvédjem magam, arra nem gondoltam. Nem tudtam volna neki ártani sem lelkileg sem fizikailag, és nem csak azért mert nem akartam, hanem mert eleve nem is tudtam volna.. Viszont a kezünk még mindig egy kis csomóban volt, lassan kezdte lehűteni a kezemet az ő jéghideg tenyere. Most, hogy már mindent tudott, visszaengedte a kezemet a karom alá. A szám kiszáradt, a szemeim bekönnyeztek. „Nem akarok meghalni..." járt ezredjére is utat az a bizonyos pár szó a fejemben. Ekkor tett valamilyen mozdulatot, lehet csak hozzám akart érni, vagy csak arrébb akarta tenni a hajam, hogy hozzáférjen hófehér nyakamhoz de én összerándultam. Mikor végül nagyjából összeszedtem annyi erőt, hogy visszanézzek rá már lecsordult egy könny az arcomon de nem szóltam semmit, nem mertem. Remegett a szám, nem értettem miért kell ezt ennyire fokozni, de így biztosan finomabb leszek.. Végül leolvadt minden érzelem az arcomról és sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemeimet és vártam a lassú, szenvedéses halálomat.


Aro:
Mikor behoztak pár hete egy haldokló, megtört embert, és megkérdezték mit tegyenek vele, én azt mondtam, legyen a szolgálónk. Aki vért ad, ha éppen veszélyes élő embert hozni a külvilágból. Az ilyen mindig jól jön. Aztán ezen a nevezetes napon, mikor az elméjébe tekintettem, rájöttem, hogy nem volt számomra olyan közönyös, mint akkor éreztem. Először a vonásai tűntek ismerősnek. Mint ha már láttam volna valahol a múltban. Viszont mikor átadta nekem összes gondolatát, emlékét,rájöttem, milyen nagy kincs is lehet ő a klánunknak. Ismertem valamikor a nagyanyját. Ellenségek voltunk, és jelenleg is nagy veszélyt jelent. Kivételesen hatalmas erőt képviselt, olyat, amit addig sosem láttam. Ez az erő képes lenne elpusztítani a vámpírság nagy részét. Ezért is kell a mostani évtizedekben szolidabban gyilkolnunk az embereket. Ők az emberek pártján állnak. Míg mi a Nap, ők a Hold gyermekei. Az emberek pedig a csillagok leszármazottjai. Valahol ők is Napok lehetnek, képesek azokká válni. Viszont a Nap, az égitestek legnagyobbika legtöbbször csupán felemészti a kisebb csillagokat, hogy tüze örökké égjen. -kalandoztak el a gondolataim
Tehát a Hold gyermekei erősebbé tudnak válni olykor. Hatalmas farkasokká.
Ez az asszony is ilyen volt. Különleges, hisz nő létére képes ilyenre. Erre pedig, eddigi tapasztalataim szerint csak a férfiak képesek. Rájöttem hát, hogy ez a lány az ő leszármazottja. 
Így ő nagyon fontos lehet még számunkra, ha a Hold gyermekei ellenünk fordulnának. Nem ölhetem meg őt, bármennyire is vonz az, hogy a nyakába mélyesszem szemfogaimat.
Viszont ezek az észérvek rögtön kiszálltak a fejemből, ahogy megérzem az illatát. Nem, ő biztos hogy nem birtokolja a farkassá válás képességét... Nincs ázott kutyaszaga.
Mindeddig sikerült türtőztetnem magam, de most, ahogy itt áll előttem, a félelemtől reszketve, mégis önfeláldozóan, az önuralom nagyon messzi gondolatnak tűnt.
Viszont a következő pillanatban olyat tapasztaltam, amit elképzelni sem tudtam volna. Az embereknek egy különleges képességük van, és ez a szeretet. Bár lebecsülik, valójában a legerősebb érzés. És benne igen is volt ebből, töménytelen szeretet...felém. Ami viszont még megdöbbentőbb, az az, hogy amikor megérintettem, felfogtam, megértettem vágyait, s ezek az érzések bennem is visszatükröződtek. Éreztem mindent, amit ő is. A félelmet, a dühöt és a szeretetet. Ez elviselhetetlen volt számomra. Égetett belülről.
Nem volt többé bennem már éhesség iránta. Vagyis nem a vére iránt.
Még utoljára végigsimítottam a nyakán, és amikor láttam hogy egy kósza könnycsepp lecsorog bájos arcán, a fülébe súgtam: - Egy cseppet se félj, kedvesem.
Majd mikor éreztem hogy a vérszomj újra visszatért, úgy döntöttem, a nemes és hatalmas Aronak most menekülőre kell fogni magát. Így hát sebesen távoztam