KÖNNY ÉS VÉR |Twillight ff|

HARMADIK FEJEZET

Rose:

Ahogy elsuhant mellettem elkaptam a fejem a levegőbe és hangosan fellélegeztem. Ott lihegtem hangosan de úgy mint akinek asztma rohama lett, a közben megérkező őrök elkapták a karomat és kiráncigáltak, de én már annyira nem voltam magamnál, hogy csak fuldokoltam. Végül eleresztettek és mintha nem is vennének ember számba (pedig ők is csak azok voltak..) engedték, hogy a földön összeesek. Nem ájultam el de köhögni kezdtem. A hideg kő fájón csípte a térdemet, a combomat és a két tenyeremet egészen addig amíg a testem meg nem szokta azt a bizonyos hűvös érintést. A szívemhez kaptam, de nem nagyon vert, csak nagyon lassan, és erőtlenül, mintha egy öregasszony lennék a halálos ágyamon. Végül a falba kapaszkodva feltápászkodtam amit szinte egyből megbántam. Hangoskodást hallottam. Hozzám sietett a három kolléganőm és szóltak a férfi őröknek akik csak rám néztek és bámultak de nem segítettek. - Jóhl.. H..Hhh.. - nem tudtam már beszélni. A savanyúság mintha a szokott íz helyett most érzésbe vágott volna át, és a látásom megszűkült. Szép, színpadiasan ájultam el, minden arra járónak felvontam magamra a figyelmét. De nem sokáig szégyenkezhettem, mert hirtelen minden eltűnt és valami látomás vett a hatalmába. Nem értettem sokat belőle, az árnyak és alakok felgyorsulva mozogtak körülöttem, ezzel csak még jobban felkavarva. Azonban az elmém tiszta volt, tudtam, hogy ez nem lehet csupán egy álom. Jelentése volt, de számomra idegen nyelven.                  Aztán lassan megenyhült a képzelgésem, még a tudat alattim is kezdett lenyugodni, ami valljuk be: nagy szó. De vajon miért? A testem most hol lehet? Remélem az ágyamban.. A látomás viszont ahogy lelassult úgy tisztult ki. Egy nőt láttam. Idős volt, ám cseppet sem gyenge. Erő sugárzott belőle, ahogyan elhatározottan tekintett rám. Nekem azonban nem volt maradásom. A hely, ahol álltunk, sötét volt és nyirkos. Azonban a távolban egy napsütötte tengerpart feküdt, és én ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy oda rohanjak. Már épp elindultam, amikor a nő erőszakosan elkapta a kezem és visszarántott
- Ne! Kérem! Oda kell mennem! - könyörögtem, de a nőnek nagyon erős keze volt annak ellenére, hogy a haldoklók korában lehetett.
- Kérem...! A part.. Oda kell mennem..! - hadartam mire a nő megállt de nem nézett rám, inkább mintha azért torpant volna meg mert megpillantott valamit. A pillantása végébe néztem. Egy hatalmas alma volt ott, olyas fajta ami nem létezett: ami ötször nagyobb volt mint egy kifejlett férfi. Elképesztően gyönyörű volt és bele akartam harapni.. De ki kellett mennem a napra, a tengerpartra...! Visszapillantottam a partra. Ott pedig ő állt. Választanom kellett. Elképesztően éhes voltam, de olyan éhes mint aki már egy hete nem evett és már a halálán is van emiatt. Nem bírtam ellenállni az almának így leindultam felé. Közben elmosódó hangokat hallottam: "Lehet, hogy...?" "NEM!" "Igaz.. Az nem lehet..." "De hisz nézz rá!" "Ha azok tettek vele valamit én esküszöm, hogy..." . Mikor ismét visszatértem az álom szerű képekhez már a napon álltam Aro előtt. A szívem ismét a torkomban volt. Nagy, aggódó szemekkel néztem fel rá majd keserűen elmosolyodtam. De Aro nem mozdult. Üres volt a tekintete: mintha.. Egy halott nézne vissza rám.. Lepillantottam a kezére ám ekkor egy hatalmas kés vájt át Aro mellkasán. Rekedten felüvöltöttem. - NE!! - Ekkor felébredtem.
Egy hatalmas pofon ért amikor magamhoz tértem. Elkerekedtek a szemeim a fájdalomtól és hangosan levegőhöz kaptam. Az egyik "barátném" vágott pofon, de nem szóltam rá, egyrészt mert még meg sem bírtam szólalni, másrészt azért mert ha nem pofoz fel nem ébredek fel.. Talán sosem.. - Én.. Nem értem.. - megakartam dörzsölni a szemeimet de ekkor észre vettem, hogy ki voltam kötözve. Meglepetés követte  a meglepetést. Rengeteg kérdés halmozódott fel bennem. Ám ekkor a leghűségesebb  társam ebben a kastélyban elmagyarázott mindent. Annyira rángatóztam, hogy ki kellett, hogy kötözzenek, egyszerűen elájultam de féltek, hogy megütöm magam vagy mást így lefogtak inkább.
- Rendben...most már elengedhettek.. - szóltam kényelmetlenül mire vonakodva de kicsatolták a kezeimet és a lábaimat. A hajam kócos lett és az bal szememen monokli vett helyet. Piros volt de ez holnapra már belilul.. Végül hosszas győzködés után sikerült mindenkit kitessékelnem a szobámból és visszadőltem az ágyba. Hamar elaludtam. Másnap későn keltem. Senki nem keltett és nem értettem miért. Arra gondoltam.. Hogy sosem látom őt újra, és arra, hogy valószínűleg megőrültem, hogy ezek után ez az első gondolatom.