Oneshots (Larry Stylinson)

One

-Nem! Harry nem csinálom ezt újra! Ugyanazokat a köröket futjuk és már kurvára elegem van belőle!

Üvölt.

-Akkor minek jöttél ide?

-Hogy a kibaszott pasimmal legyek akit hónapok óta csak az interneten látok!

-Ez vagyok neked, Louis? A kibaszott pasid? El kell, hogy szomorítsalak, a férjed vagyok. Akkor is ha nem úgy viselkedsz, mint aki házas.

-És te hogy viselkedsz, hm? Mint egy hisztis picsa! Nem én húztam el turnézni egy kurva szó nélkül!

-Bocs, hogy én dolgozok és nem otthon meresztem a seggemet éveken át a szar életemet siratva!

Most túl messzire mentem. Egy arrogáns fasz vagyok és olyat mondtam, amit nem kellett volna. Megváltozik a pillantása, de már nem tudom visszavonni.

-Baszd meg. Komolyan mondom, baszd meg magad Styles. Már emlékszem miért hagytalak el.

-Mert ez vagy te, Lewis. Felelőtlen és gyerekes. Kihasználsz ahogy mindig is tetted, aztán lelépsz amikor megunsz.

Utálja amikor Lewisnak hívom, de már nem tudok mit tenni, a szavak rég kicsúsztak az irányításom alól. Nem én uralom az agyamat, hanem az iránta érzett dühöm és a fájdalom.

-Tényleg nem tudom, miért jöttem ide. Bocs, hogy zavartalak.

Megfogja a kulcsait. El fog menni. Kisétál az életemből, megint. Nem hagyhatom, akármennyire is utálom most. Megragadom a karját és visszarángatom.

-Mit akarsz még? Nem volt elég?

Könnyes a szeme.

-Sajnálom. Ne hagyj el, kérlek! Tudod, milyen vagyok, te tudod a legjobban ezen a világon! Egy féltékeny pöcs, mindig is az voltam! Beszéljük meg!

-Harry, nincs miről beszélgetnünk. Ha belepusztulok az erőlködésbe se fogsz hinni nekem soha. Miattunk kezdtem el ezt vele, hogy békén hagyjanak. Tudod, hogy egy pillanatig sem éreztem semmit iránta. Senki más iránt. Vagyis nem tudod, mert nem vagy képes felfogni. Én pedig már nem tudom máshogy megértetni veled.

A hangja lemondó. Nem teheti ezt. Nem engedheti el a kapcsolatunkat. Küzdenünk kell amíg csak élünk. Kivéve ha ő már nem érez úgy, ahogy régen.

-Szeretsz engem, Louis?

-Szerinted ha nem szeretnélek itt lennék most? Veszekednék veled ugyanazon amin évek óta folyamatosan? Üvöltenék, sírnék, darabokra szaggatnám a szívem? Kifordulnék teljesen önmagamból, hogy megadjak neked mindent amit meg sem érdemelsz? Mert nem érdemled meg, Harry, te is tudod!

Fáj amit mond. Bántja a büszkeségem. A kibaszott büszkeségem ami annyi szenvedést okozott nekem az évek során. De meg kell adnom magam. Ez az egyetlen módja, hogy megbocsásson nekem. Semmi más nem érdekel. Tudom, hogy értem teszi, mindig mindent értem tesz. Jót akar, de rosszul csinálja.

-Nem tudom.

-De tudod! Válaszolj a kérdésemre! Itt lennék most, ha nem szeretnélek?

Megint kiabál.

-Nem.

-Így van. Egyetlen kérdés maradt hátra Harry Edward Styles: Te szeretsz még engem?

Hogy kérdezheti ezt? Hogy tudnám nem szeretni őt? A mindenem. Tudnia kellene.

-Az életemnél is jobban szeretlek, Louis.

Már az én szemeim is könnyesek.

-Akkor idejönnél és megcsókolnál végre?

Próbál uralkodni magán, hogy idegesnek tűnjön, de tudom, hogy már nem az. Két hatalmas lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot. Gyönyörű arcát kezem közé fogom és megcsókolom. Éppen olyan érzés, mint tíz évvel ezelőtt az első, esetlen, tapogatózó csókunk. Csak sokkal jobb. Tele érzelemmel, szerelemmel és megbánással. Otthon vagyok.

-Ezért vagy te az igazi, Lou. Nem számít hányszor mondod, hogy gyűlölsz, nem számít, hányszor hagysz el. Ha kell, belehalok minden alkalommal, csak gyere vissza hozzám.

-Tudom, hogy rengetegszer fogunk veszekedni. Mert ezt csináljuk, tíz éve. Borzalmas férjek vagyunk mindketten, de nem számít. Neked adtam a gyerekkoromat, Hazz. És kibaszott húsz évesen pedig megígértem, hogy az életem hátralevő részét is neked adom. Csak ezt akarom. Akármi is lesz, csak téged akartalak és csak téged foglak akarni.

Újra az ajkaimra hajol. Sós könnyek keverednek az édes csókkal.