Oneshots (Larry Stylinson)

Nine

- Ennyi! – hallom meg Bradley utasítását ma már közel huszadszor, majd amint a kamerák leállnak, Pablo idegesen trappolva közelít felém.

- Állítsd le, mert kihajítom innen a francba! – mutat a feszülten fel-alá járkáló, mobilját nyomkodó páromra, mire felnevetek.

- Hagyd, csak duzzog - rázom meg vidáman a fejem, mert én édesnek találom birtokló viselkedését.

- Nem „csak duzzog", hanem idegtépően kóvályog és morog minden rohadt pillanatban, amikor valaki hozzád ér! Szeretném még ma befejezni! Ha nem sikerül, dühömben esetleg kinyírok valakit és jó eséllyel a kis barátod lesz az! – fenyeget meg Pablo, de nem tudom túl komolyan venni, mert a háttérben Brad szemforgatva csóválja a fejét rendezőtársa hisztijén.

- Oké, oké! – teszem fel megadón a kezeimet – Beszélek vele, adj negyed órát!

A „tizenöt perc szünet!" felkiáltás alatt az éppen nekem háttal telefonáló szépséghez sietek, karjaimat a dereka köré fonom és a nyakába puszilok. Először picit összerezzen, aztán elernyedt izmokkal dől az ölelésembe, a mellkasomnak passzírozva formás testét. Akárkivel is beszélt, amint mellé érek egy gyors köszönés után le is rakja, szembe fordul velem és magához von egy édes csókra.

- Úgy hallottam, valaki féltékeny – dünnyögöm a szájába – Min mérgelődsz, életem?

Amikor morcosan húzódna el, hogy felháborodva letagadhasson mindent, csak szorosabban tartom, amitől hamar dühbe gurul. Szeretem felhúzni őt semmiségekkel, mert még mérgesen sem tudom komolyan venni. Olyan kis picike! Ahogy hadonászik a karjaival és sértő beszólásokkal próbál visszavágni, egyszerűen elragadó. Mondjuk ha érteném is amiket mond, nem biztos, hogy ennyire viccesnek találnám, de mindkettőnk szerencséjére ilyenkor az utánozhatatlan akcentusa a triplájára erősödik.

- Én? Féltékeny? – morogja a mellkasomba, majd rövid ujjacskáiból telefont formázva a füléhez tartja az elképzelt készüléket, és a hangomat szándékosan bénán utánozva beleszól – Halló, veréb? Harry Styles vagyok, csak azt akarom, hogy tudd, nagy a fejed.

- Harry Styles, mi? – kacagok önfeledten a gyerekes humorán.

- Elnézést, Mrs. Tomlinsont akartam mondani – vigyorodik el gonoszan, de amint megpillantja az „ezért még megfizetsz" ábrázatomat, azonnal menekülőre fogja.

A forgatástól teljesen kifulladva (És csakis emiatt!) persze esélyem sincs utolérni őt, így pár perc eszetlen kergetőzés után feladjuk, és a homokban elterülve húzzuk tovább egymás agyát, lopott csókokkal megfűszerezve a pár perces pihenőmet.

- Éhes vagy? – kérdezem aggódva, mert a hajnali négyes reggelink óta nem igazán láttam őt enni.

- Nem, kösz. Eszel te helyettem is – csíp bele a hasamba – De komolyan, annyi kaját és félpucér nőt láttam rajtad az elmúlt órákban, hogy teljesen elment az étvágyam.

Érzem, hogy itt van a kutya elásva, tényleg nem nézi jó szemmel, ha mások is hozzám érnek. Ajkamat beharapva próbálok nem mosolyogni birtoklási vágyán, de természetesen észre veszi és mutatóujjával fenyegetve-kalimpálva kezd kioktatni.

- Szóval te ezt viccesnek találod? Netán élveznéd bámulni, ahogy egy tucat ember simogat és kényeztet? Úgy érzem magam, mint néző egy orgián – csóválja a fejét.

- Lou, ne már! Te is tudod, hogy istenien mutat majd. És most legalább van rajtam ruha – adom meg a végső lökést a kiborulásának.

- Ó szuper, hozd fel a hülye Lights up-ot is! Már akartalak is kérni, hogy emlékeztess, milyen volt nézni a meztelen testedhez dörgölőző pasikat!

Mielőtt ténylegesen begurulhatna a videóim erotikus felhangja miatt, egy szenvedélyes csókkal hallgattatom el, csak hogy tudja: Nem számít hányan vagy hogyan érnek hozzám egy megrendezett jelenetben. Minden ami igazi, az csak az övé.

- Tudod mit kéne nézned inkább? A partot. A dombokat, a tengert, a homokot. A tíz évvel ezelőtti énjeinket ugyanitt, mit sem sejtve. Én csak ezt látom. A folyamatot, amíg teljesen és visszavonhatatlanul beléd szerettem. Ahogy kézenfogva futkároztunk és a kocsik mögött rejtett csókokat loptunk egymástól, miközben csak jól éreztük magunkat.

- És egymást – kacsint rám.

- Pontosan. Azt sem tudtuk, mit csinálunk és mihez kezdünk majd. Semmi felelősség, semmi nehézség csak színtiszta öröm. Minden miattad.

- Hiányoznak azok az idők – vallja be sóhajtva.

- Nekem is – értek egyet, aztán egy furcsa kérdés fogalmazódik meg bennem – Ha újra csinálhatnánk az egészet...megváltoztatnál bármit?

Hosszan gondolkodik. Gyönyörű szemét végigfutattja a tájon és elmerül benne, míg a válaszon agyal. Végül rám pillant, és halvány mosolyra húzza eperszín ajkait.

- Nem. Semmit.

Boldogan csókolom meg.