Imádom az ilyen estéket. Csak ő és én. Mintha normálisak lennénk, egy rendes pár aki randevúzni jár, és akik megfoghatják egymás kezét a világ elítélése nélkül. Kivéve, hogy az étteremben csak mi vagyunk, a szakácsoknak és a pincéreknek titoktartási szerződést kellett aláírniuk, és biztonsági őrök állnak az ajtóknál. De nem érdekel. Semmi nem érdekel, mert a szerelmem boldog, és csak ez számít. Nevetgélve mesél valamiről, de fogalmam sincs miről, csak nézem és csodálom őt. Kiélvezem, hogy megtehetem, hisz senki nem lát. Olyan gyönyörű, szinte felfoghatatlan. Egy hullámos kis tincs kiszökik a többi közül, pimaszul eltakarva az angyali arc egy kis szegletét. Halványan elmosolyodom és az asztalon átnyúlva a füle mögé tűröm, mire elpirul. Azt hiszem van valami beteges megszállottságom a hajával kapcsolatban, egyszerűen nem tudom levenni róla a kezem. Bár szerintem ez érthető, milliók vannak oda érte, de mégis az enyém, csak az enyém. Mostmár kicsit hosszabb, a vadul göndörödő tincsek laza hullámokként omlanak a vállára, de ha lehetséges, így még jobban tetszik. Még mindig beszél, szédítő, mély hangján, közben szokásához híven a kezeivel mutogat. Szemei csillognak, arcán szüntelen mosoly.
- Imádom, hogy a fél világ azt hiszi néma vagy, mellettem pedig be nem áll a szád.
-Én pedig azt, hogy az egész világ azt hiszi, hogy folyamatosan szúrkálódsz, pedig órákig képes vagy csendben hallgatni- érzékenyül el.
- Csak mert nem hagysz szóhoz jutni- nevetek fel harsányan. Magas labda, muszáj volt lecsapnom.
-Ezért jössz nekem egy sültkrumplival- játssza a sértődöttet. Az egész tálat elé tolom, mindenem az övé, amit csak akar. A fél éttermet megrendelte, de neki az én krumplijaim kellenek, mint mindig. Még egy dolog, amit csak én szerethetek benne. Sharing is caring.
-Lassan mennünk kell- suttogom szomorúan, tudva, hogy amint kilépünk az étteremből, ismét úgy kell tennünk, mintha gyűlölnénk egymást. Felemésztő. Csak őt akarom, minden pillanatban. A közvetlen közelében lenni, de nem bámulni, nem hozzáérni és csókolni ahol csak érem, felér egy kínzással, a kiadós fajtából.
Fizetek, majd a szívemen mázsás súllyal állok fel az asztaltól egy pillanatig sem elszakítva a tekintetem a szerelmemről. Minden másodpercet kihasználok amit vele tölthetek.
-Köszönöm, hogy álltad a vacsit, legközelebb én jövök.
-Igazán semmiség, ha már én rendeltem fel a fél étlapot és hagytam ott az egészet, hogy megegyem a te kajádat -szurkálódom, mire édesen felnevet és megbök.
-Elég lesz picikém-emeli ki direkt az utolsó szót.
-Nem én vagyok kicsi, te vagy abnormálisan nagy!-vitatkoznék, de ekkor kilépünk az ajtón, a világba, ahol ősellenségek vagyunk
-Otthon befejezzük!- fenyegetem meg játékosan.
Rámkacsint, majd tökéletes alakja eltűnik fekete terepjárójában.
