Oneshots (Larry Stylinson)

Seven

- Uram, utoljára szólítom fel, hogy távozzon! Jegy nélkül nem léphet be.

- Komolyan nem tudja, ki vagyok? - emelem meg a hangom.

Nem szeretem kijátszani a "világhírű énekes" kártyát, de most tényleg nincs más választásom. Így is túl sok időt vesztegettem a biztonsági őrökkel való civakodással. Persze, hogy nem ismernek fel. Egyszer az életben lenne rá szükségem, hogy a nevemmel érjek el valamit és nem működik. Lázasan dolgozik az agyam, idegesen rágom az arcom belsejét. Aztán mint a mesékben, amikor a főszereplő feje fölött felkapcsolódik egy kis villanykörte, beugrik a zseniálisan egyszerű megoldás. Nem is értem, eddig hogy nem gondoltam erre. Szélsebesen oldom fel a mobilom és keresem a nekem kellő nevet a kontaktjaim között. Hála égnek szinte azonnal felveszi.

- Harry?

- Lotts, szia! Figyelj kellene a segítséged, kinn állok az aréna előtt, de a jegyem fogalmam sincs hol hagytam, ezek a csodák pedig nem akarnak beengedni. A VIP kapunál vagyok, ki tudnál jönni értem?

Egy izgatott sikkantás után kinyomja, pár perccel később pedig meg is látom a platinaszőke lányt igyekezni felém. Egyetlen mondatába telik, hogy átjussak végre az ellenőrzésen, amire én már lassan fél órája várok. Karjaim közé zárom a régen látott szépséget.

- Mit keresel itt? - kérdi kíváncsian.

- Én csak...ültem a hotelben és nem bírtam. Tudtam, hogy ma van az első koncertje, és ha még önként meg is hívott, biztosan nagyon sokat jelenthet neki. Akarta, hogy eljöjjek és bár azt hittem menni fog, de nem tudtam nemet mondani neki - mesélem, miközben az épület felé tartunk - Gyorsan összepakoltam és repülőre szálltam. Rettegtem, hogy nem érek ide.

- Jobb későn mint soha. Még csak pár szám ment le, a lényeget a végére tartogatja. Hallottad már őket?

- Nem, még nem...Élőben akartam.

- Kíváncsi leszek a véleményedre - kacsint rám, és kinyitja előttem a csarnokba vezető ajtót.

Azonnal meghallom a hangját. A hangot, amiért az életemet adnám. A hangot, amely annyi gyönyörű emlékképet juttat az eszembe, és mindent ami ő. Mindent, amit szeretek. Most körülölel, mindenhonnan ő szól, a bőröm alá kúszik és kitölti gondolataimat. Megborzongok a jóleső érzéstől. Lottie somolyogva vezet át az embertömegen, ujjait az enyémekre kulcsolva, míg meg nem érkezünk a célunkhoz. Nem a páholyba kormányoz, ahogy azt először gondoltam, hanem a színpad mögé. A lépcsők sötét aljáról a világosságba felnézve pillantom meg végre. Önkéntelenül elmosolyodom, szívem kihagy egy ütemet, a gyomrom izgatott görcsbe rándul apró testének látványára. Ugyanolyan hatással van rám, mint évekkel ezelőtt. Gyönyörű kis lábaival a zene ütemére lépkedve adja át magát a tömeg üdvrivalgásának. Imádják őt, bár feleannyira se mint én, de mégis minden teremben lévő őrülten odavan ezért a csodálatos férfiért. Soha nem értettem az önbizalomhiányát, valószínűleg ez egy a sok közül, amiért a főnökeink felelősek. Jól emlékszem minden egyes átsírt éjszakára, melyet a karjaimba zárva töltött abban a hitben, hogy ő nem elég jó. Hogy haszontalan, nem ér fel hozzánk. Nem ér fel hozzám. Gyűlöltem magam ezért. Emlékszem az összes szólóra, amit elvettek tőle. Az összes szívszorító dalára, amit elutasítottak, mondván nem illeszkedik a banda "imidzsébe". Végtelen időbe telt, mire egyáltalán nevetni mert az emberek között. És most itt áll előttem, sugárzik és boldog. Átadja magát annak amit szeret, amit ő alkotott és amiért a fél világ ugyanúgy odavan. Elmondhatatlan büszkeség kerít hatalmába, ahogy hibátlanul énekli ki még a magasabb hangokat is. Nem is igazán figyelem a szöveget, bár tudom, hogy tiszta, őszinte és zseniális. Most nem játssza meg magát úgy, ahogy korábban kellett tennie. A saját színpadán szabad és önfeledt. Semmi megszabott öltözék, fodrász vagy sminkes. "Csak" Louis Tomlinson, teljes valójában.
Amikor ütemes dob-intró hangzik fel, Lottie finoman oldalba bök, és bólint. Szavak nélkül is értem, ez már az a dal, amire figyelnem kell, úgy igazán. Már az első sor rengeteg emléket éleszt bennem, nehezemre esik, hogy ne adjam át magam teljesen neki, hanem továbbra is koncentráljak a szövegre. Az amszterdami hívások, a tokiói részeg üzenetek arról, hogy mennyire hiányzom neki és miket tehetnénk ha együtt lennénk...Mire észbe kapok az egész aréna egy emberként üvölti a refrént, míg a csoda megalkotója csak áll széttárt karokkal és arcán az összetéveszthetetlen büszke mosolyával fogadja be a lélegzetelállító eseményt. Amint megértem a szám üzenetét, könnyek szöknek a szemembe.
Hihetetlennek találom a rajongókkal kialakított kapcsolatát. Mármint odavannak azért, ha bemutat nekik? Komolyan, mintha a legjobb barátjuk lenne. Ezt is szeretem benne, nem száll el a hírnevétől, mindig szán időt a számára fontos emberekre és szeretettel fordul feléjük. Kit ámítok, nincs semmi amit ne szeretnék benne. A lány, akihez a dal felénél sétál, majdnem elájul az egyébként sértő gesztustól, és elalélva mutat vissza neki. Muszáj felkuncognom. Úgy tűnik, az a cél, hogy Louis "kapd be" jelet küldjön valaki felé.
Mire az utolsó hang is elhalkul, és már csak a többezer ember által generált észveszejtő sikítozás hallható, teljesen átszellemülök. Innentől minden egyes dalszöveget figyelek. A szemem előtt elevenedik meg az elmúlt pár évünk összes vitája, szakítása, beszélgetése, kibékülése és szerelmes pillanata, de most az ő szemszögéből. Végre tudom, bár ha már csak későn is, de van fogalmam arról, mit érzett ő. Valahol perverz módon jól esik, hogy ő is belehalt minden külön töltött másodpercbe, nem csak én.