Viszonzatlan szerelem✓

𝐯𝐢𝐧𝐠𝐭

Franciaország, Párizs

- Most szívattok? - nevetett fel hitetlenül a mellettem ülő fiú. Zöld szemei halványan csillogtak, haja pedig kuszán állt feje tetején.

Szegény rohanva jött át, mikor felhívta a testvére, hogy van egy fontos hírünk. Azután, hogy átadta a rózsát behívtam a házba, hogy beszéljük meg a dolgainkat. Érdekes mód ebből az lett, hogy mindketten egy hosszú szerelmi vallomást tettünk. Egy kicsit meg is hatódtam, hisz ki bírná ki könnyek nélkül, hogy épp azt mondják el neki, hogy mennyire is szeretik. Ezek után viszont feltette a kérdést, amit belül már azóta vártam, hogy felállt a lépcsőről.

- Nem éppen - kuncogott fel a legjobb barátom - Bár még én se hiszem el - dörzsölte össze tenyereit.

- Akkor gratulálok. Természetesen ez is miattam van, ha nem buktatlak le, akkor sose derül ki és még Aimee mindig engem szeretne - ütügette meg mellkasát. Ki tudja? Lehet már túl léptem volna, de lehet még mindig érte siránkoznék.

- Hálásak is vagyunk neked - mosolyogtam fel rá, mivel még ülve is fölém magasodott.

- Semmiség - legyintett egyet - De akkor én megyek, mert randim lesz, és titeket is hagyni kell turbékolni - állt fel és saját magát ki is invitálta.

Érdekes mód nem éreztem semmit, mikor kimondta, hogy randevúzni megy. Inkább örülök neki, hogy boldog, mert azért az iskola szívtiprója folyton váltotta a lányokat, de most megállt. Úgy érzem ez a legkevesebb azok után, amit értünk tett.

- Neked is szia - mogyogtam magam elé.

- Baj van Angyalkám? - ült a testvére helyére az újdonsült párom. Milyen fura is ezt kimondani, még akkor is, ha ez csak gondolat.

- Régen hívtál így - döntöttem a fejemet a vállára - Ugyan mi bajom lehetne, ha itt vagy mellettem?

- Azt hittem nem élem túl, hogy nem vagy mellettem. Születésed óta ismerlek és most, hogy csak úgy eltűntél féltem. Kínzás volt, hogy nem hívhattalak és nem beszélhettem veled - közben végig simogatta a hajamat én pedig úgy éreztem elsírom magam. Annyi fájdalmat okoztam már neki.

- Sajnálom - bújtam bele nyakhajlatába.

- Ne sajnáld, mert lehet akkor nem ülnék itt ezen a kanapén, mint a szerelmed - csak hümmögni tudtam, hisz igaza volt.

"Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni! Ha ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra!

üzenem: Báj
_________________