Hazbin Hotel OneShots ||HUN||

||Alastor x Reader||•Köszönöm!•

@Kimura_Akane kérésére, remélem tetszik!❤️

Ez a LEGELSŐ Hazbin Hoteles, és Alastoros irományom, szóval ha cringe lett, akkor bocsánat!!!:/

---

Mintha lebegnék. A gond csak az, hogy nem tudom, ez hogyan lehetséges.

Körülöttem mindenhol sötétség van, pontosan olyan, mintha a semmi közepén lennék, elveszve, kétségbeesett kiáltások közepette.

Jobban mondva, próbálkozva kiáltani. Csakhogy, ez nem sikerül. Minden egyes alkalommal, mikor megpróbálkozok vele, a torkom kaparni kezd, és nem jön ki semmilyen hang sem belőle, ez pedig csak még jobban megijeszt engem.

"Hol vagyok?"

"Mégis mi ez a hely?"

Az előbb még a családommal voltam, egy kellemes kiránduláson. Mind a négyen; apa, anya, én, és a kishúgom az autóban ültünk, de csak egy hirtelen érkező, éles dudaszóra eszmélek fel, majd a szüleink vérfagyasztó kiáltására.

Ezután szinte azonnal elvesztettem az eszméletemet.
Most pedig itt vagyok, és ugyanez történik. Lassacskán egyre nehezebben tudok megmozdulni, a gondolkodásban is egyre nagyobb akadályokba ütközök.

Hirtelen csukódik le a szemem, ám mikor újból kinyitottam, már koránt sem az előző helyen voltam.

Összezavarodott tekintettel meredek körbe a helyen, ahol szinte minden vérvörös színben pompázik, s mikor felnézek, egy pentagrammot látok csak az égen.

"Én most...Meg-meghaltam?"

Felállok, és leporolom magamat. Remegő lábakkal indulok el ezután egy teljesen véletlenszerű irányba, hogy valakitől megtudakoljam, hol is vagyok most pontosan. Hiszen nem tudok semmit sem. Nem értek semmit!

-Üdvözöllek a Pokolban, kedvesem!~-Hallok meg egy hangot magam mellől. Ilyen furcsa hangot, még sosem hallottam, talán leginkább egy rádióhoz tudnám hasonlítani a hangszínét.

Mikor megfordulok, hogy megnézzem, ki szólt hozzám, egy mosolygó arccal találom magamat szemben.

-A...Pokolban?-Mikor végignézek rajta, és tudatosul bennem, hol is vagyok, egy lépéssel hátrébb ugrok. Nem tehetek róla, de valamiért ahogy kinéz, és ahogy rám vigyorog, furcsa, kétes érzéseket kelt bennem.-Már elnézést, de maga kicsoda?!-Vontam fel egyik szemöldökömet, mire az előttem álló csak még szélesebbre húzta vigyorát.

-Alastor vagyok, avagy a Rádió Démon, de kérlek ne magázz!

-Uh...Oké...-Motyogtam.-A-Az én nevem [Teljes Név].

-Egy gyönyörű név egy még gyönyörűbb lánynak!~-Közelebb lépett hozzám, szavaitól akaratlanul is érzem, hogy melegebb lesz az arcom.-Úgy vettem észre, hogy segítségre lenne szükséged! Esetleg körbevezethetlek?-Ahogy rám néz, akaratlanul is elmosolyodok. Már koránt sem remeg annyira a lábam, mint ezelőtt.

-Azt megköszönném.-Válaszolom. Ezután egy kellemes légkör kíséretében, Alastor kommentárával kezdem el felfedezni a környéket.
Időközben többször is végig nézek rajta, talán túlságosan is gyakran. Bár még kissé furcsálom a helyzetet, de valamiért egyáltalán nem rémíszt meg többé, a mellettem vígan sétáló démon. Igen, közben arról is mesélt, hogy itt mindenki másmilyen démon...Legalábbis, nagyjából.

-És hogyan haltál meg?-Kérdezi, felém pillantva, mire az én arcomról egyből eltűnik a mosolyom. Ő ezt azonnal észreveszi.-O-Oh! Sajnálom drága, még bizonyára friss lehet ez neked-

-Nem gond, már...Úgysem tudok ellene mit tenni. Autóbalesetben haltam meg, viszont nem tudom, hogy a családom túlélte-e...-Motyogom.-Remélem igen.

Mikor Alastorra nézek, ő is pontosan engem vizslat, amitől kissé megugrik a szívverésem.

-Lassan este lesz.-Állapítja meg, ahogy felnéz, majd újból felém fordítja a fejét.-Tudok egy helyet, ahol biztos vagyok benne, hogy befogadnak!

-Tényleg?-Mosolyodtam el.

-Természetesen! Gyere velem.

Egy bizonyos 'Hazbin Hotel' előtt álltunk meg. Elsőre nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek, de valamiért mégsem éreztem magamat veszélyben. Mikor Alastor bekopogott, majd kinyitotta az ajtót, egy "Vendéget hoztam!" kiàltással mindenkit rögtön idehívott, magunkhoz.

Bár kicsit még félelmetes volt ez az egész szituáció, a többiek kedvesen fogadtak engem, főleg Charlie. Volt ott egy pókdémon féleség is, aki miután bemutatkozott, kissé perverz mosollyal az arcán nézett végig rajtam.

-Hé Cukorfalat-Kezdett bele, de ekkor, valaki mellém lépett, és a vállamra helyezte egyik kezét. Különös, àm mégis szeretnivaló illatát rögtön megéreztem, amitől rájöttem, ki is ő anélkül, hogy odanéztem volna.

-Kedvesem, azt hiszem ideje lenne kicsit lepihenned. Felkísérjelek a szobádba, vagy tudni fogod merre kell menni?-Nézett rám Alastor.

-Megköszönném igazából, ha elvezetnél oda...-Húzódott kínos vigyor a számra.-Még nem igen ismertem ki magamat.

-Semmi gond!

A 213-as szobát kaptam, amely a második emelet legvégén foglalt helyet. Legalább már ezt is tudom.
Ahogy benyitottam, egy igazán tágas szobát kémlelhettem végig.

-Hű!

-Tetszik?-Hallom meg a szarvas-démon hangját, közvetlen mögülem.

-Igen. Hé...Öhm, Alastor...-Fordulok felé. Kérdőn felvonja egyik szemöldökét, miközben továbbra is ott van, a levakarhatatlan vigyora az arcán.-Izé...Köszönöm.

-Ugyan mit, Kedvesem?

-Hogyhogy mit?-Nézek rá.-Körbevezettél engem
Pentagramm Városban, és még otthont is adtál nekem! Hálás vagyok neked. Mivel hálálhatnám meg?

-Semmivel sem kell! Én csak ilyen segítőkész vagyok-

Nem fejezi be, mert hirtelen ötlettől vezérelve, a karjaimat a teste köré fonom, és gyengéden megölelem. A mellkasába ütközik a fejem, amitől az illatát még intenzívebben kezdem érezni, ám ez csöppet sem bánt engem.

Érzem, hogy kissé hezitálva bár, elakadt lélegzettel, de egyik kezét a derekamhoz simítja, amitől kellemes bizsergés fut végig egész testemen.

Nem tudom, mennyi ideig voltunk így, de nem akartam elszakadni tőle.
Pedig tudtam, hogy egyszer muszáj lesz.

Még egy utolsó, mély lélegzetet veszek, majd lassan elhúzódok tőle, miközben felnézek a szemeibe. Kedvesen csillognak rám, amitől az arcomon levő mosolyom még szélesebb lesz.

-Köszönök mindent, Alastor.

-Nem kell megköszönnöd.-Csak elnevetem magamat.

-Nos...Jó éjszakát.

-Igen, jó éjszakát, Kedvesem.~-Vigyorogva lépdel ki, arcán halvány pírral, amit csak utólag vettem észre rajta. Még egy utolsót vissza pillant, majd bezárja maga mögött az ajtót.

Én pedig egy hatalmas sóhajtás közepette, az ágyra vetem magamat, és szinte azonnal el is alszok, egy boldogságtól zakatoló szívvel a mellkasomban.