Végre!

2019. 10. 05., szombat, 10:17

Tina mellett olyan hamar elteltek a napok, hogy alig tudtunk lépést tartani az idővel. Minden szünetben mellettünk ugrált, hogy elmesélje, mennyire izgul a hétvége miatt. Valójában ez annyiszor megtörtént, hogy másra nem is emlékszem az iskolában töltött napokból.

Imádtunk Tina versenyeire járni. Nem csak azért, mert elképesztő büszkeséggel töltött el minket, amikor jóval leelőzte versenytársait, és természetesen megnyerte a versenyt, hanem mert szerettünk feltűnősködni az eltúlzott szurkolásunkkal. A fiúk hangosan füttyögtek és kiabáltak, mi lányok visongtunk, mint a malac. Sőt, néha annyira belemerültünk, hogy úgy viselkedtünk, mint a béna amerikai filmekben a gimis szurkolólányok, és hangosan betűztük Tina nevét. Voltak, akik mérgesen ránk szóltak, próbáltak minket elhallgattatni, de olyanok is akadtak – a többség – akik minket látva felbátorodtak, és igyekeztek túlkiabálni a hangos bíztatásunkat, természetesen sikertelenül.

Tinának egy szava sem lehetett, öten gyűltünk össze a kissé fülledt levegőjű uszoda lelátóján. Az én jobbomon Adél figyelt feszülten, balomon pedig a fiúk foglaltak helyet, Szabi, Pepe és Patrik, Tina barátja, aki szintén úszott, de távol sem olyan komolyan, mint barátnője. A fiúk igazán kitettek magukért, tiszta tüdőből kiabálták a lány nevét, aki valószínűleg a víz alatt ebből semmit sem hallott.

- Nagyon jól megy neki! – szólalt meg mellettem Adél.

- Hát, ő Tina, hogy máshogy menne neki? – feleltem mosolyogva.

Tíz versenyző volt, Tina a harmadik oszlopban csapkodta a vizet. Fél testtel mindig a repertoár előtt járt, kicsit sem izgultunk érte. Tinának a gyorsúszás volt az erőssége, de a másik két nemben is kitűnő eredményeket ért el. Néha azzal viccelődtünk, hogy biztosan félig sellő, csak a gyorsasága miatt nem lehetett látni a pikkelyes uszonyát.

Nem figyeltünk arra, hány hosszt is kellett leúszniuk, ezért a tömeg morajlását vizsgáltuk, mikor kezdett a feszültség egyre nyilvánvalóbbá válni, mert akkor az a menet végét jelezte. Néhány hossz után észrevettük a változást és mi is elkezdtük idegesen vizslatni a medencét. Tina még mindig első helyen volt, de szorosan a nyomában a többiek felzárkóztak és nehezen ugyan, de erőfeszítéssel meg is tudták volna előzni barátnőnket.

Ő viszont mindenkinél gyorsabb volt. Megérintette a medence falát, előbukkant a víz alól, és fülig érő mosollyal lekapta magáról az úszószemüveget.

Úgy pattantunk fel, mintha megcsíptek volna bennünket, sikítoztunk, mintha fájt volna valamink. Tapsoltunk és füttyögtünk és ettől a többi néző is késztetést érzett arra, hogy ugyanígy cselekedjen.

Miután kiszállt a medencéből és kicsit kifújta magát, odajött a lelátó aljához, mi pedig lerobogtunk hozzá.

- Nagyon ügyes voltál! – dicsértem meg, és meg is öleltem volna, ha nem lett volna csurom víz.

- Köszönöm! – felelte hálásan, de látszott rajta, hogy máris kifáradt.

- Hozzunk valamit a büféből? – kérdezte Szabi mögülem.

- Nem, köszönöm, nem szabad ennem, amíg nincs vége – ellenkezett a lány, miközben visszafogott néhány cseppet, ami úszósapkás fejéről folyt le.

- Mikor kezdődik a következő menet? – kérdezte Adél.

- Fél óra múlva, hogy mindenki ki tudja fújni magát. Azt hiszem, én is bemegyek az öltözőbe a többiekhez – válaszolta lihegve, és már el is indult.

- Kimegyek a mosdóba – szólt nekem Szabi és készült volna, hogy a szűk lelátói lépcsőn kikerüljön, de gyorsan megakadályoztam.

- Én is megyek, nekem is kell.