Végre!

Szabi 19:27

Pepe még jó pár percig állt az orra előtt bevágott ajtónál. Egyikünk sem jutott szóhoz. Milla berobbant, mint egy időzített bomba, majd angolosan távozott is, felforgatva mindent. Persze, nem ő volt az, aki alapból felforgatta az életünket – mindannyian benne voltunk, de legfőképpen én.

Pepe végül megfordult és a szemembe nézett. Tekintetéből ömlött a szomorúság, még Millán sem láttam ekkora kétségbeesést. Vártam, hogy mondjon valamit, ám végül csak lemondóan megrázta a fejét, összeszedte a cuccait, és ő is elhagyta a házat.

Az eddig zenétől hangos pince most némaságban úszott. Mindenki azt várta, hogy mi lesz a történet vége, a számunkra ismeretlenek nyál csorgatva várták, hogy lezáruljon az a dráma, amibe csak úgy hirtelen belecsöppentek. Mély lélegzetet vettem, úgy mentek vissza a zsúfolt helyiségbe, ahol mindenki rám figyelt.

A tömegen át a többiekhez léptem, akik még mindig a sarokban ácsorogtak, döbbenten, szótlanul. Tina Patrik ölelésébe bújva maga elé meredt, Réka és Adél halkan beszéltek, miközben ide-oda pillantgattak, Emma pedig tőlük nem messze sírdogált. Melléjük léptem.

– Azt hiszem, jobb, ha mi megyünk – böktem fejemmel a lány felé.

– Igen, talán jobb, ha mindenki megy – válaszolt Tina.

– Hogy tehetted ezt, Szabi? – szólalt meg Adél csalódott hangon.

– Nem voltam elegáns, ez tény – morogtam idegesen. – De szeretem ezt a lányt. És jobb, ha ezt megemésztitek, mert semmi nem fog ezen változtatni.

A többiek döbbenten nézték, ahogy Emmához lépek, megragadom a kezét, és magam után kezdem húzni, kifelé. Nem akartam, hogy továbbra is áldozata legyen a megvető tekinteteknek, amiket nem érdemelt volna meg. Én rángattam bele ebbe az egészbe, én is fogom kihúzni belőle.

Emma is meglepetten lépkedett mögöttem, olykor-olykor hüppögött egyet. Én csak megszorítottam a kezét, és meg sem álltam az előszobáig, ahol a kabát kupacból kikerestem a sajátjainkat, majd először ráadtam az övét, aztán én is belebújtam az enyémbe.

– Szabi – szólalt meg halkan, egészen félénken.

– Igen?

– Én is szeretlek téged.

Kicsit sokkoltan pillantottam rá, de hamar egy ellágyult mosoly kúszott az arcomra. Emma vörös szemmel nézett rá, még ott ült néhány könnycsepp is, de szeretetteljes mosollyal ajándékozott meg. Közelebb hajoltam hozzá, és hosszú csókkal jutalmaztam vallomását. Nem érdekelt, ki látja, vagy ki vet meg. Csakis Emma érdekelt abban a percben.

Csendesen elhagytuk a házat, ami egy vidám, bulis helyből hirtelen olyan hangulatú lett, mint egy temető. Mindenki némán várta a fejleményeket, miközben mindenhová néztek, csak egymás szemébe nem.

Nem azért nem beszélgettünk Emmával a hazafelé úton, mert ne lett volna mondanivalónk. Inkább csak azért, mert túl sok volt belőle, és nem tudtuk volna egyszerre kifejezni. Mindketten a saját kis gondolatainkba merültünk, eközben pedig kézen fogva sétáltunk haza a decemberi hidegben.

Milla könnyes arca egy életre beleégett az elmémbe. Ám sajnos ez elkerülhetetlen volt. Ha tőlem tudta volna meg, akkor is így reagált volna. Valóban nekem kellett volna annak lennem, aki befejezi ezt az egész titkolózást, fel kellett volna már réges-régen vállalnom az érzéseimet. De nem én lettem az, és ezen sajnos már nem segíthettem. Már csak annyi maradt, hogy őszintén és legfőképpen nyugodtan beszéljek Millával. És szakítok, mert ez volt a helyes.

Lepillantottam Emmára, de ő továbbra is szipogva, szótlanul battyogott mellettem. Aprócska keze elveszett az enyémben. Rettentően furcsa volt egy másik lány kezét fogni, vagy egyáltalán összekulcsolni valakivel a kezemet. Millával egy ideje már nem fogtuk meg egymás kezét, néha még az egy méter távolság is megvolt közöttünk, mintha a lelki eltávolodásunk lassan fizikai formát is öltött volna.

Noha a bűntudat belülről mardosott, egyfajta megkönnyebbülés is úrrá lett rajtam. Kiderült az igazság, és bár ez további nehéz beszélgetéseket vont maga után, örültem, hogy már ezt a súlyt nem kellett magammal cipelnem. Végre nem kellett azon aggódnom, hogy ki lát meg Emmával.

A lány egészen hazáig nem szólalt meg. Csak szipogott halkan, sírdogált, miközben nekem megszakadt a szívem. Nem akartam, hogy bántódása essen. Úgy akartam intézni, hogy ő ne keveredjen bele, hogy Milla csak engem hibáztasson, hiszen végtére is, csakis én hibáztam. Emma csak a szerelmem áldozatául esett, és ha én nem erőltetem, talán soha nem alakult ki volna semmi köztünk. Erre az első adandó alkalommal megemlítem a nevét, amit Milla nem is tudott, így a lány megúszhatta volna a meghurcoltatást. Mekkora barom vagyok!

Végül megálltunk Emmáék kapujában. A sötétség és az események árnyéka körülölelt minket. A csillagok a fejük felett fénylettek, és más helyzetben biztosan romantikusnak gondoltam volna a helyzetet. Most csak elszomorítónak.

– Emma – szólaltam meg, mert nem úgy tűnt, mintha a lány akarná kezdeni a búcsúzkodást. – Ne haragudj rám. Én nem ezt akartam. Meg akartam mondani neki, nem sejtettem, hogy olyan láthatott minket, aki még ismert is bennünket. Pláne nem, hogy az pont Milla nővére.

– Semmi baj, Szabi – bökte ki.

– De, baj van. Nem akartalak belerángatni.

– Pedig ebben ketten vagyunk.

Emma nem nézett a szemembe, és ez aggasztott. Nem olyan lány volt, aki ne tartotta volna a szemkontaktust, bármi áron.

– Meggondoltad magad? Kettőnkről?

Ekkor Emma végre felemelte a fejét,

– Dehogyis! – vágta rá. – Ne gondold ezt!

Válasz helyett lehajoltam a lányhoz, és szenvedélyesen megcsókoltam. Annyira jól esett végre magamhoz ölelni, anélkül, hogy aggódnom kellene. Apró termete elveszett az ölelésemben. Puha ajka táncot járt az enyémmel, ami valami új, eufórikus érzést váltott ki belőlem. Minden csókja újdonságként hatott, mintha megleltem volna az élet esszenciáját.

– Nagyon szeretlek! – mondtam mélyen a szemébe nézve, két kezem közé fogva gyönyörű arcát.

– Én is szeretlek téged – mosolygott rám gyengéden. – Rosszul estek, amiket Milla mondott, de megérdemeltem. És valószínűleg Tinától is fogom kapni az ívet. De megéri. Minden megéri.

Ha nem akartam volna megőrizni az erős, kemény férfi imidzsemet Emma előtt, biztos, hogy elsírtam volna magam. Ehelyett inkább egy újabb szenvedélyes csókba vontam, majd homlokomat az övének támasztottam.

– Most már minden más lesz. Beszélek Millával, és utána megígérem, minden rendben lesz.

– Szavadon foglak.