Végre!

Epilógus - Milla, 2021. 06. 26., szombat 12:58

Figyelem! 

Mivel maga a könyv a képzeletemben játszódik, és a fejezet is a jövőben történik, ezért nincs említés a koronavírusról, nincs hatása a könyvben (mivel még a vírus előtt kezdtem írni a történetet, így tulajdonképpen nincs is ebben a "világban") Kérlek, ennek tudatában olvassátok! Köszönöm! 

***

Annyira nevettem, hogy az orromból feltört egy horkantó hang is, amitől nem csak én, de a mellettem öles léptekkel sétáló Pepe is jobban kezdett röhögni. Egy haverjáról mesélt, akit az iskolából ismert, és akiről olyan képek kerültek fel a csoport Facebook oldalára, amilyeneknek soha nem kellett volna napvilágot látniuk. Barátom olyan élethűen mesélte, hogy nem bírtam ki kacagás nélkül.

Éppen a belvárosban sétálgattunk, egy kávézó felé tartottunk. A nap erős sugarai finoman cirógatták szabad bőrünket, miközben visszatükröződtek a napszemüvegeinkről. A Duna, mint valami fényes selyem, úgy csillogott mellettünk, ahogy haladtunk a rakparton.

Pepének iskolai ügye volt (igen, szombaton) az egyik nagyobb szórakozóhelyen, ahol gyakorlatképpen legénybúcsút szerveztek pár sráccal egy csapatot alkotva, és mivel jutalom is járt annak a bagázsnak, akikkel a legelégedettebbek voltak az ügyfelek, így szerelmem még a szokottnál is buzgóbb volt.

Én pedig ahhoz a kávézóhoz tartottam (vagyis tartottunk), ahol találkozót beszéltem meg Szabival. Azóta nem láttam, hogy elment Ausztriába egyetemre, csak üzenetben vagy telefonon beszélgettünk. Hétvégente hazajött, de nem éreztem úgy, hogy neki vagy akár nekem az lett volna a legfontosabb, hogy mi találkozzunk. Neki is megvolt a saját élete, és nekem is megvoltak a magam kis programjai, amit korábban sosem hittem volna, hogy Szabi nélkül valaha megtörténne. Ám feltételezéseimmel ellentétben igenis tele volt a naptáram, és nem is mindig azért, mert Pepével jártam. Lányos találkák, egyetemi bulik, céges megbeszélések is rengetegszer foglaltak helyet a programjaim közt, és noha néha besokalltam ennyi emberi interakciótól, nagyon is élveztem, hogy nem csak elszállnak a fejem felett az évek, hanem végre élek is egy kicsit.

Ezért nem is tartottuk fontosnak Szabival, hogy mi mindenáron találkozzunk. Amit akartunk, megbeszéltük telefonon, és az elég is volt. Viszont majdnem egy év után azért izgatott voltam, hogy újra láthatóm, hús-vér ember formájában.

Lassan közeledtünk a kávézóhoz, az én úti célomhoz. Vidáman sétáltunk a bejárathoz, de mielőtt beléptem volna, Pepe félrehúzott, hogy alaposan elbúcsúzzon tőlem. Az ölelésébe vont, és egy olyan szenvedélyes csókkal ajándékozott meg, hogy a lábaim is beleremegtek, csaknem összecsuklottam a karjaiban.

– Izgulsz, hercegnőm? – kérdezte, miután elhúzódott, én pedig még kótyagosan igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

– Miért izgulnék? – kérdeztem vissza. – Csak Szabi az. – Egy mély levegőt vettem, de egyáltalán nem azért, mert ideges lettem volna, hanem Pepe csókjától egy pillanatra a lélegzetem is elállt. – Te esetleg izgulsz?

– Mert a barátnőm találkozik a legjobb barátjával, akivel korábban évekig együtt jártak? Nem, kicsit sem – vont vállat viccelődve, mire én csak megforgattam a szemem.

– Nem erre gondoltam. De egyébként is csak beszélgetünk egy órát, aztán megyek eléd, szóval emiatt aztán nem kell izgulnod. Máskülönben pedig a feladatra gondoltam, amit kaptatok.

– Sima liba lesz – kacsintott rám, mire ismét éreztem, hogy megremeg a térdem.

Felpipiskedtem, és igyekeztem úgy megcsókolni, mint ahogy ő az előbb, de hát utolérhetetlen volt. Karját a derekamra simította, miközben én a tarkóját cirógattam, úgy enyelegtünk az út közepén.