Végre!

Milla 2019. 12. 06., péntek, 17:59

Természetesen anyáék nem engedték meg, hogy Tináékhoz menjek. Apu csak sajnálkozó tekintettel felvonta a vállát, anyu viszont olyan gyilkos pillantással illetett, hogy már annak a gondolatát is megbántam, hogy megkérdezem.

A helyzet nem javult egy cseppet sem a héten. Bár apu már rég megenyhült, ebben a helyzetben nem ő volt a főnök. Anyu teljesen levegőnek nézett, kivéve, amikor olyat kértem, amiről éppen le voltam tiltva. Akkor úgy nézett rám, mint egy közellenségre.

A Pepével való tanulást is csak azért engedték meg, mert nem nekem volt belőle profitom, legalábbis, ebben a hitben éltek. Valójában nagyon jól esett, hogy a fiú átjöhet, még akkor, ha most már tényleg a matekra figyeltünk, és nem vonta el más a figyelmünket. Szabi egyébként sem óhajtott átjönni, így Pepe volt az egyetlen, akivel iskolán kívül is időt töltöttem.

A helyzeten nem segített, hogy a nővéreim sem voltak éppen kedvencek a házban. Anyu hozzájuk már szólt, de nem irigyeltem azt a távolságtartó, hűvös hangnemet, amit használt. Akkor már a néma, megvető pillantás egy fokkal jobb volt. Így viszont Betti és Detti is haragudott rám, ergo apu volt az egyetlen a légteremben, aki nem akartam minden másodpercben a Pokolba kívánni. Ő viszont hátrányban volt a három nővel szemben, ezért az after óta eltelt napjaim azzal teltek, hogy igyekeztem a legkevesebb gondot okozni és a legkevesebb helyen rontani a levegőt.

Érdekes volt, hogy most, amikor meg lett tiltva, hogy bulizzak, már szívesen elmentem volna. Biztos valami kamaszos lázadás volt ez, hogy csakis azért akartam a barátaimmal összeröffeni, mert most nem lehetett. Máskor amúgy is lemondtam az ilyeneket, mert az én introvertált lelkem nem volt kész ötnél több embert elviselni maga körül, Tina bulijai pedig azt jelentették, hogy az élete minden területéről hív barátokat. Az pedig rengeteg embert jelentett, az én szempontomból.

Ezért a péntek estét az én magányos kis szobácskámban töltöttem, ahol csak az asztali lámpám égett, előttem pedig egy még üres vászon hevert. Pepe ma délután nem jött tanulni az összejövetel miatt, ezért az egész délután azzal telt, hogy kitaláljam, mit fessek, de egészen sötétedésig nem jöttem rá. Végül az improvizációnál maradtam, mert abból legalább érdekes dolgokat tudtam varázsolni.

Komótosan pakoltam elő a festő holmimat – az összes ecsetemet, az összes létező méretben és formában, festékek tömkelegét, egy vizes edényt, a festő palettámat, na, meg magát a vásznat. Számomra ez a látvány mindig olyan szívmelengető volt, hogy olykor legszívesebben bele sem kezdtem volna a festésbe, csak így hagytam volna, hogy örökké nézhessem a gyűjteményemet.

És épp mikor leültem volna, apu nyitott be a szobába.

– Kicsikém, vacsora – kukkantott be az ajtóm mögül.

– Tessék? – fordultam felé.

– Vacsora – ismételte meg.

– Mármint... menjek le?

Apu kuncogni kezdett.

– Igen, ez a terv.

Mindez csak azért volt furcsa számomra, mert csakis akkor vacsorázott együtt a család, ha vendégünk volt. Ha Szabi itt volt, mindig együtt ettünk, ám ha nem volt különleges vendégünk, akkor ellazultak a szokásaink és inkább a praktikus igények léptek előnybe. Apu a dolgozóban evett, mert még nem fejezte be a munkáját, a lányok a kanapén, mert úgy kényelmesebb volt és közelebb volt a tévé, én pedig a szobámban, mert ott legalább csend volt és nyugalom. Furcsa módon a családi vacsorát mindig a vendégekre tartogattunk.

Csalódottan az asztalnál hagytam az eszközeimet és kislattyogtam a szobámból, majd le a lépcsőn. Még mindig furcsálltam a helyzetet, miközben azon pörgettem az agyam, hogy most tényleg egy asztalhoz kell ülnünk, vagy apu csak azért szólt, mert kész van a kaja, ha éhes lennék. Feltételes módban.