Végre!

Milla 23:48

Jól éreztem magamat. Kifejezetten jól. Lehet, ez csak a tequila hatása volt, de inkább annak az elhatározásomnak tudtam be, hogy a ma estét nem fogom saját magamnak elrontani az állandó szorongásommal.

Főleg a barátnőim voltak a táncpartnereim, de táncoltam Pepével, Patrikkal és kicsit Szabival is. Szerettem táncolni, a zenének a ritmusára dülöngélni, ahogy a többiek is tették. Olyan felszabadultnak éreztem magam, mint még soha, és nem cseréltem volna el ezt az érzést semmire.

Mámoromban úgy döntöttem, hogy a sértődöttségemet is félreteszem, talán el is engedem. Amikor az ember szabadon engedte a problémáit, hogy inkább oldják meg saját magukat, hirtelen minden olyan világos lett és boldog. Rékával is önfeledten táncoltam, és Szabitól is megvontam a csend királyt, mert nem akartam egy ilyen örömteli esemény közepén duzzogni, mint valami kislány.

Nem éreztem magamat rosszul az italtól, csak az órákig tartó táncolás után már kezdtem kissé szédülni, a fejem pedig lüktetett a hangos zenétől. Kioldalogtam a tömegből és valami helyet kerestem, ahol megpihenhettem. A konyhára pillantottam, ám az pont annyira volt tele, mint a tánctér, csak kissé halkabban szólt a zene. A fal menti kanapékon újdonsült párocskák csókolóztak (vagy nyalakodtak, ki minek nevezi), úgyhogy ez a lehetőség is kifulladt. Végül a folyosó irányába pillantottam, ami a szobám felé vezető lépcsőt rejtette. Tökéletes megoldást nyújtott néhány pillanatnyi pihenésre, és még frissíteni is tudtam a sminkemen.

Igyekeztem úgy somfordálni a tömegben, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy eltűnök pár pillanatra. Igazán nem akartam kihúzni magamat a buliból, csupán szükségem volt egy olyan szobára, ahol volt is oxigén, nem csak alkohollal átitatott leheletek. Tervem be is vált, senki nem tartóztatott fel utam közben. Megkönnyebbülten közelítettem meg a lépcsőt, és lépkedtem fel a fokokon.

Egyenesen a szobámba mentem volna. Volna, ha nem csapott volna meg valami hang apu dolgozószobája felől. Óvatosan közelebb sunnyogtam, mert az agyam pörögni kezdett, hogy ki és mit csinálhatott bent, és nem akartam kínos helyzetbe kerülni. Ugyanakkor azt még kevésbé szerettem volna, ha valaki tönkreteszi édesapám munkáit.

Benyitottam a szobába, mire két sráccal találtam szembe magam. Valószínűleg ők voltak a legillumináltabb állapotban, mert fel sem tűnt nekik, hogy benyitottam. Nekem viszont feltűnt, hogy röhögve jó néhány érdekesen összehajtogatott papírrepülőt dobáltak.

- Mit csináltok? - kérdeztem felháborodva, miközben még beljebb értem, mert nagyon féltem, hogy miből is vannak azok a repülők. A szívem a torkomban dobogott, miközben ez a két idióta még mindig alig tudták felfogni, hogy bejöttem.

- Hát, mi csak... - kezdte az egyik, aki a rövid, sötétkék kanapén volt elterülve. Befejezni nem tudta, mert a feje lebicsaklott, és mintha egy pillantás alatt álomba zuhant volna. Dühösen a másikra pillantottam, de őt is csak az tartotta állva, hogy két tenyerével az íróasztalon támaszkodott.

Lepillantottam az asztalra, és a szívem kihagyott egy ütemet, vagy inkább húszat. Apám rajzai szanaszét hevertek az asztalon, leöntve valami elképesztően ragacsos löttyel, amitől az egész átázott, elmosódott és némelyik el is szakadt. Valószínűleg a repülők maradtak a legjobb állapotban, de azok is a kukára voltak ítélve. Apám éjszakákon át tartó munkája most mind mehetett a szemétbe.

Forró könnyek égették a szememet, ahogy apu csalódott és elkeseredett tekintetére gondoltam. Szabinak volt igaza, egy ilyen kaliberű bulit nem szabadott volna nálunk tartani, túl sok vigyáznivaló akadt a házban. Bár azt álmomban sem képzeltem volna, hogy lesznek olyan barmok, akik a bulit hátrahagyva, matt részegen felfedezőútra indulnak, és nem bírják ki, hogy ne tegyenek tönkre valamit. Most már igazán bántam, hogy mindezt fontolóra sem vettem.