Végre!

Szabi 2019. 10. 29., kedd, 12:11

Nem igazán tudnám leírni azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor Milla és Pepe egyszerre beállítottak a lakásunkba, és azt kérték tőlem, hogy én már ne segítsek a korrepetálásban.

Annyira ambivalens érzések voltak ezek, hogy én magam sem értettem. Először ideges lettem, mert azt gondoltam, annyira nem tetszik nekik a módszerem, hogy már nem akarnak velem együtt tanulni. Aztán rájöttem, hogy én magam sem mértem volna meg a vérnyomásomat egy-egy ilyen órán, mert olyan frusztrált lettem attól, hogy Pepe értetlen, hogy valószínűleg már az erek is kidudorodtak a nyakamon. De nem tehettem róla, a srác semmit nem tudott befogadni, bárhogyan magyaráztam. Szóval, ezt a részét végül is megértettem.

Azonban a következő érzelemhullám, ami ért, már Emma furcsálló hangját is magába foglalta, ahogy nem érti, miért nem zavart, hogy Milla és Pepe egy szobában aludtak a buli után. Furcsállódva méregettem a barátnőmet, és a haveromat, akik most azt kérték tőlem, adjam áldásomat, hogy heti minimum három órát kettesben töltsenek. Mindeddig semmi okom nem volt a gyanakvásra, hiszen eddig alig beszélgettek. De mintha a bulin történt volna valami, ami közelebb hozta őket.

A legfurcsább mégis az volt, hogy nem féltékeny voltam, csak gyanakvó, és a kettő számomra nem jelentette ugyanazt. Megijedtem, hogy nem voltam mérges rájuk, csak aggódtam, hogy valamiben sántikálnak a hátam mögött. Megijedtem, mert nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna.

– Szóval, nem akarjátok, hogy segítsek? – kérdeztem vissza, miután vázolták nekem a kérésüket.

– Haver, te idegbeteg leszel, ha csak visszakérdezek, én meg hülyének érzem magam, ami nem új, inkább csak unalmas – magyarázta a srác, a kanapénk másik végén ülve, a tenisz labdámat dobálva két keze között.

– Ebben egyetértek – kuncogtam.

– Szívem, nem azért kérjük, mert nem szeretünk, hanem épp ellenkezőleg. Félek, ha még egy matek órát beszervezünk, már csak ketten jövünk ki a szobámból, mert egyikőtök megöli a másikat – mondta Milla fel-le járkálva előttünk, miközben gyengéden magyarázta az okaikat. Végül is, minden teljesen racionális volt és érthető, kicsit sem meglepő. De Emma elültette a bogarat a fülembe.

Ám egy újabb gondolat férkőzött a fejembe. A múlt héten nem volt időm Emmával gyakorolni, mert Pepe elvette az összes szabad percemet, és így nem tudtam feltűnés nélkül találkozni a lánnyal. Most viszont visszakerülnek a kezembe ezek a délutánok, és van lehetőségem Emmával találkozni. Ez az esély nem csúszhatott ki az irányításom alól.

– Rendben – bólintottam rá. – Felőlem – tettem hozzá, mintha nem is lett volna hatással rám ez a változtatás.

– Kösz, haver, akkor ezt megbeszéltük – mondta Pepe megkönnyebbülten, miközben jobb kezével még utoljára elkapta a labdát.

Elidőzött önelégült fején a tekintetem, aztán Millát kezdtem szemlélni. Nem tűntek gyanúsnak, nem úgy néztek ki, mint akik titkolóznának előttem, és csak ürügyként adták volna elő a kettesben korrepetálást. Teljesen természetesen viselkedtek.

Talán csak kezdtem paranoiás lenni.

Arról nem beszélve, mekkora álszent voltam. Úgy méregettem a barátnőmet és a legjobb barátomat, mintha titkon az emberiség elleni legnagyobb bűntettet tervezgetnék, miközben valószínűleg túlfantáziáltam az egészet. Azonban én tényleg találkozgattam egy lánnyal, aki olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket már réges-régen elfelejtettem. Ezen a szituáción kellett volna izgulnom, nem pedig azon, hogy a zárkózott barátnőm, és a báránylelkű legjobb haverom esetleg titkolnak előlem valamit.