Végre!

Szabi 1:52

Tudtam, hogy sokat ittam, és azt is tudtam, hogy nem kellett volna. Azt is tudtam, hogy a barátnőmmel kellett volna táncolnom, akiről most nem is tudtam, merre lehet. Tudtam, hogy amit csinálok az rossz, és ha lebukok, hosszú ideig csúnya nézéseknek leszek kitéve. Tisztában voltam ezekkel.

Emma ajka mégis olyan édes volt. Finom és puha, mint a frissen sült sütemény.

Azt hiszem, ott rontottuk el, hogy mind a ketten ittunk, és ahogy láttam (meg amennyire emlékszem), nem is keveset. Így én nem tudtam türtőztetni maga, ő pedig nem tudott leállítani, amikor rámozdultam. Úgy fonódtunk egymásba, mintha mindig is így lett volna. A mosdó melletti kis zugba húztam a lányt, hogy senki ne tudjon minket zavarni. A lány annyival alacsonyabb volt, hogy még úgy is le kellett hajolnom hozzá, hogy ő lábujjhegyre állt. Rá kellett segítenem úgy, hogy átöleltem a derekát, és kicsit én is megemeltem.

Sosem hittem volna, hogy el lehet veszni valaki csókjában. Hogy az a valaki annyira magával ragad, hogy elveszted az eszed. Nem tudod, hol vagy, mikor és miért, és a legjobb, hogy abszolút nem is érdekel. Csakis az számít, hogy az a valaki ne engedjen el. Ne tűnjön el mellőled. De legfőképpen, hogy ne szakítsa meg a csókot.

Sokszor gondolkoztam, milyen lehet Emma csókja. Mikor én csak úgy rátámadtam, nem volt felkészülve, ezért eléggé egyoldalúra sikerült. Ezen az éjjelen viszont, mintha megkaptam volna mindenestül, de csak éjfélig (ami jelen esetben a kijózanodás csalódottsággal teli időpontja volt) tarthatott a varázslat, utána mindennek vissza kellett kerülni a rendes kerékvágásba. Gyűlöltem, hogy valamikor eljön az az időpont.

– Nem kéne ezt csinálnunk – vigyorgott rám a lány két csók között.

– Bizony nem kéne – kacsintottam rá, és visszahajoltam hozzá.

Lehet, hogy csak álmodtam. Nem tűnt valóságosnak. Annyira tökéletes volt, hogy nem lehetett igaz.

Más esetben biztosan két méterre álltunk volna egymástól, miközben óvatos, lopott pillantásokkal illetjük a másikat, nehogy az ismerőseink észrevegyék a köztünk lévő vibrálást. Ám az alkohol valami olyan csodaszer volt, ami segített abban, hogy a valóságot az elméd egyik sarkába küldje büntetésbe. Majd visszajöhet játszani, amikor a pia már nem munkálkodik.

Kis pihenőként elhúzódtam tőle, de homlokomat az övének támasztottam, és lehunytam a szememet. Kezemmel az arcát simogattam, ő pedig az enyémre helyezte sajátját.

– Nem kéne ezt csinálnunk – ismételte meg magát, majd egy mosollyal a száján beharapta az ajkát.

– Tudom – válaszoltam, de nem bírtam leállni a vigyorgással, így elég hiteltelenre sikeredett.

– Vissza kéne mennünk, hogy ne legyünk gyanúsak.

– Ugyan, kinek lennénk gyanúsak? – kuncogtam el magam, a hangos zenére és a hatalmas tömegre utalva.

– Tina úgy követ engem, mint egy bébiszitter, téged meg Milla fog keresni, nem gondolod?

Úgy tűnt, Emmának több esze volt, mint nekem.

– Rendben, menjünk vissza – bólintottam kelletlenül. – De mi még nem végeztünk!

Még egy szenvedélyes csókot leheltem Emma szájára, majd óvatosan kioldalogtunk a mosdó szűk folyosójáról, ahol eddig a sarokban bujkáltunk. Az alkohol túlontúl elnyomta a szégyenérzetemet, ugyanis semmifajta bűntudat nem gyötört, amikor visszarobbantunk a tömegbe. Két különböző irányba indultunk, hogy ne legyen furcsa egy esetlegesen szembeérkező ismerősnek, hogy mit kerestünk mi együtt a mellékhelyiségnél.