Végre!

Szabi 2019. 12. 10., kedd, 12:45

Furcsa volt, hogy Milla nem ült mellettem. Egy magam ültem a padban, rajz órán, amin éppen rettenetesen test idegennek éreztem magam, mert műszaki rajz helyett most elvont képet kellett festeni. Sem elvont nem voltam, sem jó festő.

Üres helye nem csak egy üres széket jelentett. A kis baráti társaságunk úgy felbomlott, úgy robbant szét, mintha soha nem is létezett volna. Tudtam, hogy ez az én hibám. Én rontottam el. De a helyzet az, hogy nem bántam annyira, mint kellett volna.

Itt nem arról volt szó, hogy nem szerettem volna a barátaimat. Ám úgy éreztem, a szerelmem Emmával valami olyan dolog, amiért ki kell állnom, még ha ez azt is jelentette, hogy egyedül maradok. Nem hazudhattam tovább, és noha Milla nem az én számból hallotta az igazságot, örültem, hogy megtudta.

A hétvégén elmentem hozzájuk,, hogy beszéljek vele, de a nővérei nem engedtek be, azt mondták, éppen alszik, mivel dög beteg. Erre feldobtam, hogy megvárom, amíg felébred a nappaliban, azonban erre is nemet mondtak. Akkor viselkedtek jó testvérek módjára, amikor pont tőlem kellett megvédeni a húgukat. Hirtelen értelmet is nyert számomra, miért voltak a szokottnál is ellenségesebbek, mikor Milla után indultunk felfedezőútra. Így már minden világos volt. Azonban ez nem segített rajtam, így hazakullogtam.

Természetesen Milla nem is vette fel nekem a telefont, és az üzeneteimre se válaszolt, meg se nézte őket. Tináét és Pepéét sem, bár ezeket is csak fél füllel hallottam, ahogy egymás közt sugdolózva megbeszélték az egyik órán. Egyikük sem szólt hozzám, noha pont annyira ludasak voltak az ügyben, mint én. De legyen, elfogadom a bűnbak szerepét.

Körülnéztem a teremben, mert a festményemmel nem tudtam olyan elmélyülten dolgozni, mint kellett volna. A mellettem lévő padban Réka foglalt helyet, egyedül. Más esetben biztosan feltett lábbal, hátát a mögötte lévő falnak döntötte volna, most viszont összehúzódva, görnyedt háttal ült a rajzlapja felett és össze-visszafestegetett. Mögötte voltak Tináék, Tina és Adél, de nem tűntek túl vidámnak. Tina is a műve fölé volt hajolva, unott tekintettel koncentrált, míg eközben Adél észrevette, hogy őket nézem egy alig észrevehető, óvatos mosolyt küldött felé. Csak hálásan biccentettem, hogy ő legalább nem akart a halálsorra küldeni.

A másik irányba fordultam. Pepe szintén a mellettem lévő padsorban ült, csak pár sorral hátrébb, és csakúgy, mint Réka, egyedül. A szája szélét rágta, mintha rettentően gondolkodott volna valamin. Ő is felpillantott, ahogy megérezte, hogy figyelem, de ő azonnal elkapta a tekintetét.

Hát, akkor így állunk.

Nem volt jó közérzetem a helyzettől, de ez elkerülhetetlen volt. Ha több vér lett volna a pucámban, akkor már azelőtt bevallom Millának az Emma iránt táplált érzelmeimet, mielőtt bármibe is belekezdtünk volna. Nem akartam, hogy Milla így tudja meg, de nem tettem semmit, hogy biztosítsam az ellenkezőjét. Csak megbújtam, mint egy gyáva, vártam egy olyan tökéletes időpontra, ami soha nem jött volna el. Mert erre nincs tökéletes időpont, de még megfelelő sem.

Beszélnem kellett Millával, hogy rendesen lezárjuk a kapcsolatunkat.

Nagyon jól tudtam, hogy az életem egyik legmeghatározóbb részét készültem elengedni, de már nem tudtam annyira kötődni hozzá, mint korábban. Már nem ment.

A nagy elmélkedésemben alig vettem észre, hogy vége lett az órának. A többiek megkönnyebbülten felsóhajtva masíroztak ki a teremből, miközben én még csak épp ráeszméltem, hogy mára ennyi volt az iskola. Komótosan kezdtem összepakolni a holmimat, kimosni az ecseteket és felvenni a kabátomat. Mindeközben láttam, ahogy Tina és Réka szintén elsietnek a többiek után, Adél pedig csak sajnálkozó tekintettel illetett, majd ő is elhagyta a termet. Csak a tanár úr, és én maradtunk, de még ő is inkább siettetett.