Végre!

2019. 10. 13., vasárnap, 7:06

Fogalmam sincs, mikor aludtam el. Utolsó emlékem az volt, hogy már a legvégső rajzot silabizálom, de igazából arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán elkezdtem-e. Viszont apu dolgozószobájának ablakán besütő nap már nem hagyta, hogy aludjak, pedig még elbírtam volna jó pár órát az álmok világában.

Míg a nap kiégette a szemem, próbáltam felmérni a helyzetet. A földön, a lábam előtt hevertek az oldalak, amiket már én rajzoltam meg, az elázottak pedig már a kukában hevertek. Megnyugvást éreztem, amikor az agyam feldolgozta, hogy készen lettünk az összessel.

Lettünk. Ez az önkéntelen többes szám a fejemben eszembe jutatta a tegnap esti társaságomat. És ahogy kezdtem realizálni helyzetemet, arra is rájöttem, hogy társaságom a fejem alatt alszik, a kanapé karfájának dőlve.

Kicsit feltápászkodtam, de nem akartam nagyon mozogni, mert Pepe még mindig békésen hortyogott. Különös tekintettel vizslattam végig, mintha a tegnapról fennmaradó kérdéseimre valahogyan választ kaphatnék, ha az alvó fiút bámulom. Elindultam világosbarna, göndör hajától, lefelé a homloka vonalán, elidőzve hosszú, lehunyt szempilláin, amik irigylésre méltóak voltak. Újból felfedeztem halovány szeplőit, amik elvétve díszítették orcáját. Végül elértem vékony szájához, ami minden kilégzésnél kissé szétnyílt. Apró cserepek éktelenkedtek rajta, de ez valahogy csak szexisebbé tette.

Megráztam a fejemet. Mikre gondolok én, te jó ég!

- Ha ennyit bámulsz, még elpirulok a végén – motyogta az orra alatt, továbbra is csukott szemmel.

- Azt hittem, alszol – feleltem kínosan. – Bocsánat, pont az volt a célom, hogy ne ébresszelek fel, de nehéz innen kevés mocorgással felkelni.

Pepe egy mély levegőt vett, és nyújtózkodni kezdett. Csak ekkor tűnt fel, hogy bal karja a hátam mögött a háttámlán pihent, szóval tulajdonképpen a mellkasán aludtam.

- Mi lett a bulival? – kérdeztem, miközben kiegyenesedtem, hogy kicsit megnöveljem a távolságot közöttünk.

- Nem tudom – felelte a fiú, kitörölve szeméből az álmot.

- Mi? – néztem rá furán. – Végig itt maradtál?

- Aha – felelte úgy, mintha legalábbis ez lett volna a legtermészetesebb dolog. Én csak meglepetten bámultam rá, mint aki a kanapéra kövült. Végül, amikor sikerült ráeszmélnem, hogy túl sokáig bámultam az éppen rám vigyorgó srácot, felálltam a helyemről.

Lehajoltam a rajzokért, szépen sorba rendeztem őket és a kupacot a régi helyére helyeztem az asztalon. Még egy jegyzettömböt is kerestem, hogy tudjak apának írni egy kis üzenetet, hiszen abban biztos voltam, hogy észre fogja venni, nem az ő munkája néz vissza rá a lapokról.

- Sikerült a végére érni? – kérdezte Pepe a hátam mögül.

- Igen – válaszoltam mosolyogva, továbbra is a képregényeket bámulva.

Hallottam, ahogy a sötétkék kanapé rugó nyikorogni kezdenek, ahogy Pepe felkászálódott róla. Egy lépéssel már mellettem is termett, és a műveimet nézte.

- Köszönöm – böktem ki pár perc múlva.

- Mit? Hogy az idióta haverjaim haverjai tönkretették apukád munkáját? – nézett rám értetlen tekintettel.

- Nem azt – válaszoltam mosolyogva. – Először is azt, hogy kitaláltad, hogy én rajzoljam meg. Valószínűleg magamtól nem jutott volna eszembe, teljes pánikba zuhantam volna, de hát láttad is – biccentettem fejemmel az irodaszék felé a hátam mögött, ahol tegnap összeroskadtam. – Másodszor pedig, hogy nem hagytál itt egyedül.