Tiszta Metafizika

Palacsintasütés

Elgondolkozva ültem új lakótársammal a vékony szőke lánnyal az emeleti szobában. Kibámultam az ablakból, ami egy hosszan elnyúló, mély hegyi tóra nézett. Voldinak volt stílusa.

Az egész épület egy kiugró szirten helyezkedett el, alatta lankás lejtők terültek szét, fenyvesekkel és bükkösökkel, kicsit lejjebb pedig ott volt a kristálytiszta tó, ahová naponta levitték a hippogriffeket és a pegazusokat inni.
A nagyúr ahhoz képest, hogy a huszonegyedik században élt, a környezet, ami körülvette, a ház külleme és belseje, maga pedig a gazdálkodó életmód, amit Voldemort itt folytatott (pegazustenyésztés), a Jane Austin regények világát idézte meg. Ha nem lettem volna fogoly (megjegyzem, önkéntes alapon) még megnyugtatónak is találtam volna ezt a világot a Roxfort nyüzsgése után. Az persze kissé kiábrándítóan hatott, hogy a birtok alatt szerteágazóan különböző bájitaltermek és nyirkos, sötét cellasorok találhatóak, de hát biztos a Büszkeség és Balítéletben is szerepeltek, csak átlapoztam azt a részt.

A nagyúr egyébként nagy feneket kerített a megfélemlítésnek, bár bennem ez a része eddigi közös múltunknak inkább nevető görcsöt váltott ki, mint borzongást...

Miután körberöhögtem a huszonéves srácot, és az megpróbált megátkozni, kicsit fegyelmezettebben megálltam a trónusa előtt három méterre, és tisztelegtem. Olyan képet vágott, hogy azt hittem, menten meghal agyvérzésben.

Nem tudtam, hogy van egy lányom – morogta.

Csak rögtönöztem – rebegtettem meg a pilláimat. – De azért ez igazán hízelgő rád nézve. Jól tartod magad.

Hiába kérném, hogy magázz, igaz? Mindegy is. Ezután úgyis visszacsuklak a tömlöcödbe.

Remélem tisztában vagy vele, hogy annyiszor sétálok ki belőle, ahányszor csak akarok. Igazából akár most is faképnél hagyhatnálak, felrobbanthatnám az egész kócerájt, és lelkiismeret furdalás nélkül visszamehetnék a Roxfortba?

Nem...

De igen, Tómi – kezdtem becézgetni, amitől megint égbe szökött az adrenalinszintje, és felpattant a székből. – Láttad, mire vagyok képes.

Nyugalmat erőltetett magára, és lesétált hozzám, így most egyenlő szinten álltunk, és lenézett rám.
Ugrott egyet a gyomrom, de nem hiszem, hogy észrevette volna a megingásomat. Fekete szemei vizsgálódva fürkésztek. Aztán megszólalt egy hang a fejemben: Te sem vagy olyan különleges, mint hiszed.

Miért, te mitől vagy olyan kimagaslóan fantasztikus? Van valami hülye lista, hogy ki a legnagyobb zsarnok a világon, és a főcímre pályázol? Ismerem az összes titkodat, Tómi.

Fejezd be – sziszegte. – Elpusztíthatom az összes barátodat és azt az idióta Blacket, akiért olyan gyerekesen rajongsz.

De nem teszel ilyet – vágtam vissza. – Nem lenne túl gyümölcsöző a kapcsolatunk.

Azért hívtalak ide, hogy elvegyem az erődet – kezdte el, és visszaült a helyére -, helyette viszont tanítani foglak. Hogyan használd ki, mit érhetsz el vele. Engem fogsz szolgálni, cserébe pedig, egy időre békén hagyom az iskolát.